Mennyi elfelejtett emlék, mennyi elfelejtett táj,
elfelejtett ízek!
– Adhatok egy almát, mama? – kérdezte
lánya a 83 éves Juliska nénit.
– Most nem, majd később – mondta Juliska
néni, de azért oda-odapillantott a
gyümölcsös kosárra.
– Tudod, lányom, mennyiféle alma volt
Dunaháton, a szigeten, a kis Duna és a nagy Duna
között? Ez volt a falu gyümölcsöse, kicsit
vadregényes, kicsit romantikus. Minden családnak volt egy
kis darab földje. Ha nagy volt a víz,
drótkötélen húzták át a
csónakot, ha kicsi, át lehetett gázolni. Sok kis
kunyhó állt a szigeten. A nagyobbacska gyerekek voltak az
almacsőszök, ott is aludtak. Mindennap vitt nekik valaki
ennivalót. Pityu bátyád is volt almacsősz, meg
Juliska nővéred. Te jó ég, mennyiféle alma
volt, és mennyi íz! A buja almát zölden
szedték, és sárgára érett. A
kecskeméti piros nyári alma volt, jó leves, hű, de
szerettem! A bőralma kemény héjú,
sárgásbarna. A hips alma zöldespiros és
óriásira nőtt, úgy, mint a piros csíkos,
zöldessárga sándorcár és a busa alma.
Nagy volt a törökbálint is, de mi ezt csak jeges
almának hívtuk, mert a magháznál mintha
megfagyott volna. Enyhén savanykás volt a citrom alma. Az
aranyparmin volt a legfinomabb. A legnagyobbra a pogácsa almafa
nőtt, a termése is óriási volt, no ebből
néha látok a piacon. Az almaszüret után
elárverezték a falu almáját, mert a falunak
is volt egy nagy darab almása. Nagyapád is vett
almát, mert jonatán és aranyparmin nekünk nem
volt. Ami megmaradt, abból bort csináltak, meg
megszárították nagy, egyméter
átmérőjű kosarakban, utána meg betették a
kenyérsütés után a kemencébe. Olyan
mennyei illata volt! Az almát a padlás gangján, a
gang alatt tárolták, tavaszra mind elfogyott. A kormos
alma fekete, az irisz piros volt. A pamut alma sokszor kétszer
is termett. Szép volt az apró vér alma,
karácsonykor a fenyőfát díszítette.
Hát ennyiféle alma volt. Hol vannak már? Hol
van a Dunahát? Negyvenöt után traktorral
huzatták ki a földből a gyönyörű fákat.
Ott feküdtek holtan. Több évig ott voltak, senki se
vitte el tüzelni.
Juliska néni elhallgatott. Egy darabig csendben ültek.
Gondolatban ott járt azon a régi szigeten. Aztán
megszólalt:
– Most ennék egy almát.
– Tessék, mama, ez a legszebb.
– No ne hámozd, csak mosd meg, a
héjában van a legtöbb vitamin, azt hagyd rajta.
♣ ♣
♣
