A kiváló színművész és
előadó, Keres Emil
kilencvenedik születésnapján jelent meg A kettős álarc egyik fele c.
versválogatása, amely az 1939 és 2015
között írt alkotásait tartalmazza. A fejezetek
jól idézik az idő múlását, a
költő-művész gondolatait. Végigolvasva őket, az
élet értelmét kutató, a magányt, a
szeretetet és a szerelmet is megjelenítő
költeményeket találunk.
Az első vers egy kiszolgált gémeskút
képét vetíti elénk, és
óhatatlanul a magányos ember alakját is
láthatjuk. Az előző, húsz évvel ezelőtt megjelent Hány élet volt ez? c.
kötet egyik verse, a Neked is,
nekem is az utolsó óra
vízióját eleveníti fel, amely majd üt
„neked is, nekem is”. (Egyébként Keres Emil
néhány verset átvett előző kötetéből,
amelyeket azonban némileg finomított, egy-egy
kifejezéssel, szóval szebbé varázsolt.)
Rövid emlékképek idézik a kismadár,
a patakok kék vize, a gyermekkori emlékek
élményét. A
Példabeszéd c. rövid versben a
„Vasvilla nekiment a rózsafának”. Hogy
miért? Mert erős volt – de nem illatozhatott.
Számos szösszenetében mondja el, hogy milyennek
tartja önmagát. Talán a legjellemzőbb ez a
néhány költői sor, kérdés: „Aki
őre önmagának, / bizony akkor foglya is, / minden fogoly
szabadulna, / hova, merre, kis hamis?” (Mondogatom magamnak) Az asszonyi
szemek, az elválás is feltűnik versében. (A tegnapi gond) Mint Don Quijote
tűnődik: hiszen serege nincsen, csak egyedül küzd.
Ismét a magány, a rezignált, tűnődő ember
képe villan fel a Sírtam
c. versében, amelyben „a gyermekkor / a nyelvére
ült”, és „az emlék gőgicsélt, / s
én sírtam” – írja, miközben issza
a „rózsaszín löttyöt”. Az Elalszik villanyom a
filozófus költőt idézi, aki reménykedik:
hiába öntözi majd sírját a gonosz
szellő.
Érdekes a Ki miről
ír c. négysoros. Igen, a költő a
természetről ír, meg arról, hogy mi vár
még rá, mi az, ami fáj. A szépről –
talán – már ritkábban, mert az „sose
lesz”… De mégis, van Egy-két megmaradt pillanat,
amely visszaadja a régi illatot, a múltat – egy
tekintetet. A Vers staccato
mindannyiunk számára idézi Puccini csodás
operáját, Cso-cso-szán fájdalmas
alakját. A Kanásztánc
a csendes, háttérbe húzódó ember
himnusza, aki nem vesz részt mások vad
dáridójában, mert tudja: őt látja majd az
Isten. A Léthe partján fájdalmas emlékeket
idéz, egy másik rövid vers, az Újjászületés
határozottan jelenti ki: „ki sose / halt meg, / az nem is
élt.”
Keres Emil rövid versében keresi önmagát,
az álmait, amelyekért „keményen /
fizettetnek / az ébrenlétek.” (Mára virradóra)
És hogy azt írja, amit már mások is
megírtak? Válasza egyszerű, frappáns:
„Hát nem gyűjtőktől csent nedű a méz is?” (Ki innen, ki onnan gyűjtöget) A Jobb, ha nem tudom ismét az
elmúlást idézi, de nagyon is igaz a végső
felkiáltás: „Mi lenne – / jó
ég, / titkát ha / tudnánk, / mit rejt a
vég?”
Az olvasó viszont, aki ismeri Keres Emilt, a
művészt, a költőt – bizony ellenkezik, amikor olvassa
e sorokat: „hiába várok, / senki se hív, /
elfelejtődtem…” (Egyedül)
Nem, Keres Emil nincs egyedül! A költői,
színházi estek, a csendes beszélgetések azt
bizonyítják: számos életet
„megélt” színpadon, a
játszótársak között. Most, újabb
verseskötetét olvasva, bátran mondhatjuk a nagyszerű
művésznek: nincs egyedül! Vele vagyunk, akik láttuk
színházi szerepeiben, hallgattuk
előadásában klasszikus költőink remekműveit,
és köszöntük
közreműködését szerzői estjeinket. A költő
Keres Emil pedig ezzel az új kötettel ismét
bizonyította, hogy egykori kérdésére:
Hány élet volt ez? – csak egy lehet a felelet: nem
egy, de sok-sok életet megélt mindannyiunk őszinte
örömére.
(Keres Emil: A kettős
álarc egyik fele. Válogatott versek. Hungarovox K., Bp.,
2015, 150 p.)
♣ ♣
♣