Hosszan utazom a 6-os villamoson. Még ülőhelyem is
akad, menetiránnyal szemben, táskámat letehetem. A
jármű lassan megtelik, mellettem állva, fiatal
pár, fiú és leány utaznak. A fiatalember
kétszer is kínálja velem szemben a még
üres ülőhelyet a kislánynak, de ő inkább
áll, és láthatóan kellemesen érzi
magát, hogy partnere vállon öleli. A villamos a
Petőfi hídra érkezik, kétoldalt kibontakozik az
esti díszkivilágításban
pompázó Budapest impozáns képe. A
Művészetek Palotáján a lila színt most
váltja a zöld…
– Hát ez igazán varázslatos! –
jegyzi meg a kislány.
– Nekem nem igazán jó emlékeim fűződnek
a MÜPÁHOZ! Tavaly nyáron egy ismerős szerezte
idénymunkám volt, recepciós voltam egy
hónapig! Nem volt nehéz, csak kellemetlen és
bosszantó, hogy nem volt mit csinálni! Vendég
alig-alig… a semmittevés engem fáraszt!
– Nem lehetett a pultban olvasni? Vagy legalább a
facebookot nézni a képernyőn?
– Nem bizony! A facebook le volt tiltva a kijelzőkről, a
főnök váratlanul, bármikor megjelenhetett. Nem
akartam az ismerősömnek kellemetlenséget! Engem
megaláz, ha rám szólnak!
– A Szabadság szobor tényleg impozáns!
– próbál újra szépet látni a
kislány.
– Annak is elég ellentmondásos
története van! Eleinte nem pálmaág, hanem egy
repülőgép propeller lett volna a feltartott
kezében…
– A történelem forgandó és
változatos, a mi városunkat is sokáig
többféleképpen minősítették, mivel a
„hűség városa” vagyunk…
– Az legalább valódi népszavazás
eredménye volt… de te szeretsz ott élni, nem?
– Igen, én büszke soproni vagyok! De olyan
jó, hogy ennyire rátermett budapesti útikalauzom
van!
Szép kis szőke hajával a fiú
vállához érve, óvatosan odahajtja a
fejét…
Elgondolkozva pillantok fel rájuk. Észreveszik.
Leszálláskor elköszönnek.
Meghatódom.
♣ ♣
♣