Földesdy Gabriellának második
novelláskötete címének
hangvételében is nagyon más az előzőnél
(előző: Magánélet csatazajban és
szélcsendben, 2023); e kötete 25, zömében
2025-ben írt új novellát tartalmaz, melyek most is
bizonyítják a szerző önazonosságát.
Érdekes a kötet címválasztása,
mely itt az utolsóként közölt címazonos
novelláé. Erre természetesen
visszatérünk.
A kötet gondosan szerkesztett, és folyamatosan
olvastatja magát. Az írások tárgyszerűek,
elgondolkodtatóak. Egyik-másik szinte
dokumentumként is szolgálhat, ha e műfaj közel
áll hozzánk (mint hozzám is).
Értékes szépirodalom a kötet egésze, a
fő szempont változhat a konkrét téma szerint. E
változásokra felkészítenek minket a
négy fejezet (itt „ciklusok”) címei is.
Földesdy novellái azonban nem dokumentumok, amit az
Előszóban maga a szerző pontosan rögzít: a
felbukkant emlékek kapcsán „egy teljesen új
szituáció képzelt szereplőkkel és
konfliktusokkal, új befejezéssel és talán
egyedi mondanivalóval” nő ki. A novellák egy
része régi időkben, és/vagy más
földrajzi tájakon játszódik. A
történetek fele azonban az 1960–70-es évekből
való, amelyekbe igen könnyen bele tudja magát
képzelni az, aki akkor élt és eszmélt
– a fiatalabbak számára pedig már
történelem.
Ilyen novellák a „Pillanatképek a
múltból” c. fejezet írásai.
Egyik-másik valóban önéletrajzi
írás, más írások sejthetően
saját tapasztalatait is felhasználva születtek.
Megtudjuk, milyen nagy jelentőségük volt
Kisséknek a szerző gyermekkori életében
művészetszeretetükkel, operaházi és
más kapcsolataikkal. (Kissék a harmadikról)
Ki miért hagyja abba a zongora (vagy más
hangszer)-tanulást? Ezer oka lehet. A szerző
életében is csak sejthető, talán önmaga sem
tudja – későbbi átlagon felüli zenei
műveltsége azonban vitán felüli. (Gitta néni)
Megismerjük Kisséket a házból, és
velük a 50-es és 60-as évek Pestjét, a
lakásokat az Ó utcában és a
környéken, a berendezést, az életet.
Felbukkannak szülei, rokonok, vagy megismerjük Lilit, a
trafikusnőt – ezen a környéken hasonló trafik
volt Piroska nénivel. (A trafikusnő) Képet kapunk a
szerző korai évektől kialakult
gyűjtőszenvedélyéről (amihez később további
tudást is szerzett), a piacokon szerzett tapasztalatairól
(akkor még nem volt divat a műgyűjtés, mint
manapság a Kincsvadászok nyomán...) [Ecseri
(piaci) történetek]
Másféle hangulatú novella A
segédkönyvtáros magánya című
novellája. Talán vannak benne életrajzi
megélések, minden esetre igencsak életszerű a
(jogos) csalódás, a kirekesztés, a folytonos
beszólások. Honnan tudhatta volna egy fiatal
pályakezdő, hogy ez a mentalitás, hangulat
általános volt…? Akik átéltük,
már tudjuk.
„Mindennapi sorsok” tanúi lehetünk,
elolvasva a következő fejezet novelláit. „Juszti, a
legjobb cseléd” c. írás
mellbevágó: nehezen bár, de ráébred
Juszti, kiknél is „szolgál” 1959-ben.
Igazából húga kérdezősködése
nyomán kezd érdeklődni, ki is a fura
házaspár, miért van ekkora lakásuk,
és egyáltalán… Konkrét
tudáshoz jutva nem megy el azonnal, kivár, míg
jó indokot talál a távozásra. Annál
többet ő nem tehet, mint hogy legalább nem szolgálja
ki tovább őket, még ha ’56-hoz
közvetlenül nyilván semmi köze nincs.
Nem túl vidám Ormosék története a
Lázár utcában, bár volt ismerősük a
művészek körében, vagy még inkább
voltak érdekes történeteik róluk.
Magánéletük azonban keserves lehetett
különösen nevelt lányuk miatt. (Ormosék a
Lázár utcában)
„A balfék” talán úgy
jellemezhető, mint a fel nem ismert zseni. Ismerünk
bizonyára mi is ilyen embert, az itt olvasható
történet nem túl vigasztaló, annál
tanulságosabb. Munkahelyen történik az Öcsi c.
novella: sok mindent megtudunk erről a – leírás
szerint nem túl érdekes és hasznos –
intézményről és az ott történtekről,
csak Öcsi történetéről semmit.
A „Megyeri a piacon” c. írásban a
novella hőse a piacon összefut régi kolleganőjével
(mondjuk így), ő Megyeri, aki miatt a szerzőnek távoznia
kellett munkahelyéről. Nem tudom, én mit tettem volna
– hősnőnk udvariasan válaszolgatott a festett hajú
hölgynek, majd hamarosan otthagyta… Nem gyűlölte,
„inkább undorral kevert sajnálat volt, ami
áthatotta. Sőt, elképzelhető, hogy hosszú
távon így járt jobban” – írja a
szerző. Jó szívvel egyetérthetünk.
Még olvashatunk „Mauzi”-ról, az idős
hölgyről a házban – de messze nem mindent tudunk meg
róla. (Talán ezt sajnáljuk is, ám
valós személyről van szó.)
Ezután „Külföldi tájak,
városok” következnek – bejárjuk ugyan
ezeket, de egészen más célból, mint sima
utazások esetén. Mindenhol történelmi
tények, érdekes sorsok, emberi történetek
tudói leszünk. Ezek olykor más hangulatú,
eltérő történetek. „Margit
Skóciában” – ez a Margit
történelmünk része, hiszen ő volt egyik
nagykövetünk a 11. században. „Lourdes”
egy zarándokhely, ahova most egy orvos utazik el, hogy megtudja,
ott valóban csodák történnek-e, nagyapja
halála is izgatja – de nem képes
átélni azt, amit a zarándokok, így hamar
elutazik onnan. Sokat megtudunk Royanról, a francia
kisvárosról az Atlanti-óceán
partján, emellett megismejük a
szállásadó idős hölgyet is, akinek
egészen furcsa ismerete van hazánk szerepéről a
II. világháborúban – szinte
elképzelhetetlenül elítélő. (Royan, az
Atlanti-óceán partján)
Majd Clevelandben, egy elegáns öregotthonban
járunk, ahol megismerjük a magyar
származású, már nagyon idős Emilie
néni kissé szomorú történetét
is. (Emilie Clevelandben)
Ugyanígy, de más okokból szomorú
történet Éváé, aki végül
Finnországban ment férjhez, de gyereke nem
született. A novellából érdekes képet
kapunk az országról is, ahogyan egykor a fiatal
pár bejárta az egyes helyeket. (Házasság
Helsinkiben)
Szerelmi történet a „Majdnem három
hét Mexikóban” – szinte sorsszerűen esik
szerelembe a kutatói ösztöndíjat kapott
férjéhez kiutazó Fanni, ám hazatér.
Juannal azonban az országot, annak
történelmét is megismerte, így mi is
megismerjük. Az a szerelem elmúlt, Juan eltűnt az
életéből, férje az ösztöndíj
letelte után hazajött – és Fanni saját
hazatérte után 9 hónappal megszületett a
kislány. Fanni maga sem tudja, ki az apja.
Bayreuth, Festspielhaus – tehát Wagner.
Megismerjük Bayreuth történetét
dióhéjban és azt is, hogy oda mennyire nem
egyszerű jegyet venni. Gábor hozzájutott, de csak egy
darab jegyhez; szerelme előbb nem is akart elutazni vele, aztán
meggondolta magát, így bejárták a
környéket. Második jegyet nem tudtak szerezni, de
Gábor észrevette az előadásra beülve, hogy
van egy üres hely. Így az első felvonás után
Nelly bement Gábor jegyével, Gábor pedig
belógott (ejnye!), Nelly megbarátkozott Wagner
zenéjével. A történet is kedves, de mindazt,
amit a szerző leírt a körülményekről (időpont
is van, 2002. augusztus eleje, szombat!), a helyről, az
előadásról, a díszletekről, a büféről
– nos, mindezt csak az tudhatja, aki ott volt, maga látta,
hallotta… (Bayreuthi kaland)
Végül megismerjük Prvic szigetét az Adriai
tengerben. Festőtáborba mentek, már útközben
is érdekességek voltak, a szigeten azonban Márkot
megcsípte valami – és ezzel szünetelt
alkotó munkája. Kórház, orvos, mikor jobban
lett, bejárták a környéket, velük mi is.
Szerencsére Márk lassan képessá vált
rajzolni, mi több, első sikerét aratta az ottani
kiállításon. (Festőtábor Prvic
szigetén)
Különös írásokat tartalmaz az
utolsó fejezet. Címe is sejteti ezt: „Hazai
hangulatok”. Itt tehát nem történeteken, a
„narratíván” van a hangsúly, amit
figyelembe kell vennünk. Érdemes.
„Meghitt sorok a frontról”. Ezt lehet?! Igen,
lehet. Nem tudjuk, hogyan került egy réges régi
képeslap a szerző kezébe. Nagyon pontosan írja le
mind magát a képeslapot, mind a szöveget, teljesen
hűen, hiszen az is fontos. 1915. május. A képeslap
írójának további
történetét nem tudjuk, csak a nevét: Simon
Sándor. Földesdy Gabriella írása azonban
hazánkat, hazánk sorsát féltő,
háborúellenes írássá válik
2024-ben.
Vidámabb novella a következő, amelyben az éppen
keresztelőre vitt Józsefnek szánt
fiúcskából Ernő lesz egy idegen, gyermektelen
asszony kérésére a nemrég meghalt
férje emlékére… (Józsefnek indult,
Ernő lett belőle)
Kedves írás (novella? mese? kinek mi tetszik) a
„Madarak a fővárosban”. Bizonyára
zöldövezet, ennyiféle madárral! Mert itt
vannak, élnek, zajonganak – és beszélgetnek
egymással. Kik is ők a kora nyári hajnalban?
Például a szarkák, „akik” olykor
gyilkosok is, hiszen ellopják a kisebb énekes madarak
tojásait. De itt van a balkáni gerle, amelyik
vitába száll a szarkával. A feketerigókat
sokan etetik, ők nem szorulnak emberi hulladékokra. A
széncinkék sorsa azonban sanyarúbb, éppen a
szarkák miatt. Arrafelé folyton csivitelő
verébcsapatok is vannak, pedig sok helyen már nem
látni őket, védett madarak lettek. Ahogy telik az idő,
megjelennek a dolmányos varjak, amik szinte már
elfoglalták a várost. Most még egy csóka is
megjelent… Győzni azonban a tolvaj szarka (!) fog, mert ő
mindent el tud lopni, „az a Rossini is
megírta”… Egyelőre azonban nyugalom lesz, ahogy
leszáll az est. Különös írás ez!
És végül a címadó novella,
„A boldogság kék madara”. A szerző eddigi
írásait olvasva, nehéz elképzelni egy
idilli, álromantikus közhelytörténetet. Nem is
az. Viki és Csaba története nem szokványos,
mivel egyikük sem találta a helyét itthon. Olyan
életre vágytak, ami leginkább
külföldön valósítható meg,
jól fizető állás,
önállóság, szülőktől minél
nagyobb távolság. Próbálkozások
idegen országokban, feketemunka, bizonytalanság.
Tapasztalataikkal hazatértek, itthon egészen jól
boldogultak, de nem akartak itthon maradni. Ismét
külföld, újrakezdtek mindent. Született az első
gyermek, közben járták a világot, sehol nem
kívántak letelepedni. Második gyerek,
hazajöttek, itthon mindenük megvolt, a gyerekek már
iskolába jártak. Ők azonban idegenként
éltek itthon egy elképzelt világ után
vágyódva, ott keresték a maguk
boldogságát. Újra nekivágtak a
világnak, először minden jól is alakult. Ahogy
teltek az évek, a család széthullott. Viki
lánya pedig hazavágyott a régi hazába, a
nagymamákhoz, ahol nyugalom, békesség volt. Viki
nem volt hajlandó erre már csak dacból sem, nem
fogja bevallani, hogy „rossz helyen kereste a
boldogságot”. Viki lánya valóban
hazatért idős nagymamájához…
A kötetzáró novella sem vidám, sőt.
„Titok helyett gyötrelem”. A nagyon idős kor. Most ez
úgy száz év. Berta, öregotthon. És nem
tud felkelni az ágyból, ezért is van itt.
Mozgalmas életet élt, itt pedig nem tud egyedül
semmit sem csinálni, saját magát sem képes
ellátni. Egyhangúságába rövid ideig
egy beszélgetőtárs hozott enyhülést, de a
fiatalabb orvos hamarosan eltűnt, mint ahogy a kedves
ápolók is eltűntek, az újak pedig
közönyösek. Ő egyre inkább lemond az
életről, gondolkodó ember lévén nem tud
mihez kezdeni ágyhoz kötötten. És már
103 éves…
Mit is lehetne akár ehhez, akár a könyv
egészéhez hozzátenni? Olvassuk el, és adjuk
meg a sok-sok rejtetten feltett kérdésre a magunk
válaszait szép sorjában. Sokszor nagyon nem
könnyű.
A kötet végén Pleidell János
önarckép grafikáját látjuk
ajánlással:
„Földesdy Gabriellának emlékül
és ismeretlenül, mégis szeretettel: Pleidell
János.” (Évszám nélkül.)
A borítón pedig egy szinte valószerűtlen
kékszárnyú madár virágok
között mélyzöld, sejtelmes erdei
háttérrel… A hátsó
borítón pedig téglalap alakú,
fából faragott kép búboskemencével,
a kemencébe kenyeret vető asszony-nyal, konyhai
asztallal-paddal… Bizonyára ez sem véletlen.
(Földesdy Gabriella: A
boldogság kék madara. Kornétás K., Bp.,
2026, 173 p.)
*
