Valljuk be őszintén, nehezen fogadjuk el, hogy
öregszünk… Pedig ez az élet folyamatának
szerves része. Amikor egyre többen köszönnek
csók’lommal, felajánlják,
átadják a buszon, a trolin vagy a villamoson az
ülőhelyüket (bár ez manapság egyre kevesebbszer
fordul elő, merthogy nem „trendi”), akkor kezdesz el
gondolkodni: tényleg megöregedtem?…
Igen, eljött ez a korszaka is az életednek. Hogy
mikortól számítod, az voltaképpen mindegy.
Lehet, hogy már 50 évesen öregnek tartod magad, vagy
a környezeted vél annak, nem ritka a 70-80 éves
„fiatal” sem. Hogy ez miként lehetséges,
mármint a késői öregedés, annak rengeteg
összetevője van. Ezekről próbálok, saját
tapasztalatom alapján, néhány gondolatot
írni.
Előfordul, hogy az utcán összefutunk rég nem
látott ismerősünkkel. A kölcsönös
üdvözlés és a találkozáson
való örömnyilvánítás után
megkérdezik tőlem: te hány éves vagy? – 102
– felelem. Először csak a homlokát ráncolja az
illető, majd hangos kacagásba kezd, végül pedig
alaposan leteremt, hogy ne bolondozzak vele! (Különben is,
nemsokára indul az autóbusza, nem szeretné
lekésni…) Ilyenkor elmagyarázom neki, hogy igen,
néhány évvel fiatalabb vagyok, de az élet
folyamán rám köszöntek olyan időszakok, amikor
a folyó esztendőt legalább kettőnek kellett
számolnom, néha háromnak is… Hogy mi erre a
reakció? Többen bólogatnak, mondván, hogy
tényleg így van, mások pedig azt mondják
– hülyeség, és tovább állnak.
Miután nemsokára tényleg annyi leszek, így
azután leszoktam róla, nehogy valaki hülye
aggastyánnak tartson és ismerős társaságban
humorizáljanak a koromról…
Elgondolkodtam viszont erről az általam kigondolt
elméletről. S újra és újra megbizonyosodtam
az igazságomban! Tudniillik az évek folyamán
bizony sokszor kerültem olyan szituációkba, amikor
szinte kilátástalannak láttam a helyzetemet.
Menekülni kellett a szülőföldemről, elvesztettem egyik
délvidéki nagyvárosban a szép
belvárosi otthonomat, csak a Gondviselőnek
köszönhetem, hogy nem vittek el a délszláv
háború lövészárkaiba, ahol
vérgőzös fejű nacionalisták lőtték
egymást, biztosan rám is sor került volna.
Többször, ekkor már az anyaországban, munka
nélkül maradtam, életveszélyes
koponyaműtéten estem át, de
túléltem… Ezek az évek nem voltak
úgymond „simák”, bőven számolhatom
őket duplán. Persze, ilyenkor általában azt
mondják az emberek: jó, jó, de megmaradtál.
S ez is igaz.
Természetesen voltak egészen elfogadható, sőt
szép éveim is. Ezeket nem kell sem csökkenteni, sem
felszorozni. Mert csak „úgy jöttek”.
Vidám iskolaévek, különösképpen a
középiskolás korszak maradt meg az
emlékezetemben, azután az egyetem, amikor
ösztöndíjasként külföldön is
tanulhattam, méghozzá a híres-neves Halle an der
Saale Luther Mártonról elnevezett egyetemén. A sok
utazás, új országok megismerése,
később ismét ösztöndíj, ekkor már
felnőttként, svéd nyelvi tanulmányok a tengerparti
Halmstad városában. A gyermekeim születése
és sikeres tanulmányaik. Unokám
világrajövetele, cseperedése és
eredményes gimnáziumi érettségije.
Viszonylagos jó egészségi állapotom. Mi
kell még ezen felül, kérdezhetnék tőlem, meg
én is magamtól.
Mindeközben a világ is változik. Nem kicsit,
nagyon. Csak kapkodja a fejét az ember, hogy egyik napról
a másikra mennyi minden új dologgal kell
megismerkednünk. Itt főleg a technika fejlődésére
gondolok, amely szinte hétmérföldes
lépéssel „gyalogol” el mellettünk. Azt
hiszem, a kedves Olvasó is emlékszik még arra az
időszakra, amikor nemhogy mobil, de vonalas telefon sem volt az
otthonunkban. A fiatalabb korosztály életéből ez
kimaradt, de már ők is észlelik, hogy a
„ketyerék” szédületes iramban
korszerűsödnek, s immáron nincs olyan összetett
probléma, amelyet ne tudnának az okos telefonjukon
megoldani. Az idősebb generáció ezt nehezebben veszi
át, tanulja meg, de legtöbbjük már nemcsak
telefonálásra használja a
készülékét…
S itt vetődik fel az alapkérdés: milyen a sikeres
öregedés? Valószínűleg sokan azt
vallják, azt felelik, hogy egy már biztos –
megöregedtem. De vajon sikeresen-e, vagy sok-sok nyűggel,
problémával, szinte feloldhatatlan
élethelyzetekkel. Akkor elfogadható ez az
öregedés? Igen. Hívő emberként az mondom, nem
kerülhetjük el Isten akaratát, mindnyájan az Ő
kezében vagyunk. De ha nem ilyen alapon szemléljük
ezt a gerontológiai kérdést, akkor sem tudjuk
olyan mértékben befolyásolni a saját
(és családjaink) életmenetét, hogy minden a
legjobb, a legszebb, a legboldogabb legyen! Mert
nyilvánvalóan ezekre törekszünk. Mindezzel csak
azt szeretném kifejezni, hogy legyünk
mértékletesek az elvárásainkban. Akkor nem
érhetnek csalódások sem bennünket.
Sajnos, manapság egy végletekig felfokozott
„elvárás-cunami” légkörben
élünk, ami a legtöbb esetben nincs összhangban a
lehetőségeinkkel. Meg a teljesítményünkkel.
Leegyszerűsítve: szeretnénk minél kevesebb
munkával, alacsony teljesítménnyel szép
bevételre szert tenni. Ez pedig a mai
körülmények között sem
valósítható meg. Nemcsak nálunk, hanem a
tőlünk jóval tehetősebb országokban sem. Ilyenkor
épül ki bennünk az a frusztráció, a
lelki-testi összeomlás, amely gyakran betegségekhez
vezet. Közben persze múlnak az évek,
öregszünk.
Véleményem szerint meg kell találnunk a
középutat. Tudom, csöppet sem könnyű az ilyen
felfogást követni, de meggyőződésem, hogy
megéri. Elő kell venni azokat az erényeket, amelyekkel ma
már nemigen villogunk. Legyünk becsületesek,
türelmesek, kerüljük a konfliktusokat, szeressük a
családunkat és a barátainkat, ne kergessünk
hiú ábrándokat az életben, fogadjuk el azt
a helyzetet, amelyben vagyunk, vagy ahova jutottunk. Ez nem
megalkuvás, hanem reális alapja egy
méltósággal megélt, a világ
felé közvetített helyes emberi magatartásnak.
Meg a sikeres öregkor megérésének is.
Zárásként talán ide
kívánkozik az a szellemes megjegyzés, amelyet
egyik barátom tett, amikor a 102 éves korommal
példálóztam: – S mit mondasz majd, ha
valóban megéred azt a kort? Akkor elkezded
„fiatalítani” magad, és száz
alá datálod éveid számát? –
kérdezte. Lehet, de erről még nem gondolkodtam…
*
