Végre egy mai, magyar és életvidám
regény. A mai magyar irodalom szinte egységesen keserű,
bánatos, szomorú, depressziós, több esetben
kegyetlen. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért ilyen!
Egy utóbb olvasott könyvben használt
írói módszerek (ismétlések), a
használt kifejezések humorossá tették a
történeteket, de maguk az esetek, amelyekről írt a
szerző, nagyon, de nagyon lehangolóak voltak, sőt meglepőek,
elkeserítőek. Szeretem az iróniát, a
hétköznapi életben is használom én
magam is, de az irónia nem teszi szebbé a dolgokat, csak
a felfogást színezi, de a baj megmarad. Itt élek
én is, és most valóban ennyire pocsék a
helyzet? Ennyire felelőtlenek az emberek, ennyire nem szeretik a
szakmájukat, ennyire nem tudnak együtt élni,
dolgozni másokkal? Ennyire elveszettek és
reménytelenek?
Félek a mai tényleges, valós helyzet
további alakulásától, mert az eddigi
történelmi és irodalmi tapasztalataim szerint,
sajnos, a művészetekben előbb jelentkezik a teljes
depresszió, mint az életben. Úgy gondolom, hogy az
irodalmi negatívum keresés egy negatívvá
váló élet, társadalom előszele. Ha a
művészek nem éreznek semmi pozitívumot,
fejlődési lehetőséget, akkor az nincs is, és
– igazuk van – ez valóban nagyon szomorú!
Kun Árpád Norvégiában él
családjával együtt, de tartja a kapcsolatot a hazai
irodalmi élettel, versei, novellái jelentek már
meg itthon. Norvégiából nézve a
világot olyan problémák látszanak
fontosnak, amelyek itthonról nem tűnnek fel, vagy ha fel is
ismerjük, inkább növelik a hazai félelmet.
Tény, hogy a regénye nem az itthoni életben
gyökerezik. Nagyon érdekes a könyv, a főszereplőről
megtudtuk a könyv végén a szerző
nyilatkozatából, hogy élő személy, vagy
legalább is nem teljesen a fantázia szülte.
Számomra a könyv a kultúrák
összefonódottságának, a kulturális
összevisszaságnak a regénye. A főszereplő
Aimé több mint 30 évet él afrikai anya
és francia apa gyermekeként az afrikai Beninben. Az apja
már régen visszament Európába, szerette
őket, de lehetetlen lett volna – ígérete
ellenére – Franciaországba vinni a
családját. Először voltak ígéretek,
majd csak pénz, azután az sem. Aimé
európainak tekinti magát, a vudu varázslatokban
járatos, szeretett nagypapa erős hatása ellenére,
hiszen francia iskolába járt, francia
kórházban dolgozik és segít a norvég
szeretet szolgálatnak. Amikor már a nagyapa meghalt
és úgy érzi, hogy semmi sem köti az afrikai
Beninhez, az afrikai élethez, akkor elindul megkeresni az
apját. Apja már nem él, és ennek
kapcsán egy jogi zűrzavarba kerülne, de elhagyja
Franciaországot. Kitűnő nyelvérzéke van és
a norvég szeretet szolgálatnál ráragadt
tapasztalatokban bízva megérkezik
Norvégiába egy gleccser (a legnagyobb) közeli
településre, itt kap beteg gondozói
állást. Az afrikai különös világ
– amelyben erősen keveredik az ősi hit, szokások,
erkölcsök a modern technikával és az egyre
terjedő európai nézetekkel – után most
megismerjük az északi, a gleccserek
lábánál élők, az év egy
hosszú részében az igen rövid nappalokhoz
szokott emberek életét. A természeti
különlegességek sajátos életvitelt
követelnek, vagy eredményeznek. A roppant jól
szervezett, a gondoskodónak tűnő társadalomban a
légkör az emberek között olyan hideg, mint
amilyen hideg van kint az utcán. Aimé
Norvégiában tudja, hogy a nehézségein a
régi afrikai eredetű, nagyapától
örökölt „szellemek” segítik
át. Észreveszi, hogy ő Norvégiában,
mindenki számára „nem norvég”, hanem
különös, megcsodálandó idegen, egy fekete
a gleccserek világában.
Aimé az afrikai, ott elfogadott és működő nem
éppen logikus cselekvési rendből egy nagyon logikus,
érzelmektől tartózkodó rendszerbe csöppen. Ő,
aki nem a gleccserek világában
szocializálódott, ezt csak az afrikai
„szellemeinek” segítségével tudja
elfogadni, vagyis ehhez alkalmazkodni. Aimé megtalálja a
boldogságát egy mozgássérült
norvég nő mellett. Erre utalhat a cím, ami így
hangzik: Boldog Észak. Igaz, hogy végül Aimé
boldog lesz, de a címet ennek ellenére ironikusnak
érzem. Északon sem boldogok az emberek, csak
másként vagy más miatt nem boldogok, mint
máshol. A racionalitás nem vezet el egyenesen a
boldogsághoz, azt mindenkinek magának kell
„megszerezni”. Nem éppen egyszerű feladat, de
Norvégiában van rá lehetőség, a logikusan
demokratikus alapon könnyebben
megvalósítható. Norvégia
szervezettsége, gazdagsága nem gátja az egyes
ember boldogulásának, akárhonnan is jött,
és ha dolgozni akar. Nem kívánom
idealizálni a norvég világot, hiszen a
regény sok jelenete mutatja, hogy ott sem egyszerű az
élet, de az biztos, hogy az élet állami
szabályozása, a lehetőségek állami
kiosztása nem vezet el a boldogsághoz.
Mi is tehát az a probléma, amit
Norvégiából lát Kun, és amit
én fontosnak tartottam az egyszerű
történéseken túl? Tudomásul kell
venni, hogy egyre több emberrel megtörténik majd
hasonló eset, mint ami megtörtént Aiméval
és azokkal, akik éltek körülötte,
akár Afrikában, akár Norvégiában.
A kultúrák keverednek és harcolnak
fennmaradásukért. Az emberek viszik magukkal a
szokásaikat, vallásukat. Egy társadalom, ha
befogad egy akárhonnan jött idegent, tudnia kell, hogy az
nemcsak munka erejét hozza magával, hanem a hitét,
a neveltetését, a hagyományait is. Azokhoz
ragaszkodni fog még akkor is, ha remek munkát
végez, és nagyon hasznos a befogadó
társadalom számára. Meg lehet akadályozni,
hogy az emberek költözzenek egyik világból a
másikba? Nyilván nem. A történelemből tudjuk,
hogy végső soron a vándorlás ereje legyőzhetetlen,
még akkor is, ha néha úgy tűnik, hogy lehet egy
időre kirekeszteni az idegeneket. Kun arról ad
példát, hogy az életben lehet a
kultúrák keveredését úgy is
feldolgozni, hogy az boldogsághoz vezessen, egyéni
boldogsághoz, egyéni megoldások alapján.
Nem méltó az emberiesség
követelményéhez, ha egy ember
boldogulását csak azért akadályozza a
társadalom, mert idegen, mert nem itt (ott) született.
A nagy elvi tanulságokon túl remek
információkat kapunk a könyvben az afrikai
mindennapokról, de a norvégok meglepő gondjairól
is. Különösen érdekes az a világ, ahol
dolgozik Norvégiában Aimé. Ez egy időseket,
betegeket ápoló, nagy területen fekvő
gondozó, ahol a takarítás, a reggeliztetés,
a napi ellátás, a ruha cserék, a piszkos ruha
szállítása, a tiszta ruha eljuttatása a
beteghez, a fürdetés stb. szigorú rendben, az
egészségügyi követelményeknek
megfelelően van megszervezve, hatalmas kiszolgáló
személyzettel és sok, sok pénzzel, de kevés
szeretettel. Talán ez a legnehezebb. Nem tudok olyan helyet a
világban, ahol ezt a technikai és szervezettségi
tökéletességen túl meg lehetett volna oldani.
De ha már ez a könyv címe, akkor újabb
tanulságot gyűjthetünk abból a szempontból,
hogy szeretetet sok pénzzel sem lehet vásárolni,
pedig a boldogság alapja a szeretet. Nincsen társadalmi
boldogság. A társadalom csak lehetőséget tud
biztosítani, hogy a tagjai a saját erejükből
boldogok legyenek, boldoguljanak, és ez a lehetőség adott
Norvégiában, míg nagyon sok más
európai országban nem jutottak el eddig.
(Kun Árpád: Boldog
Észak. Regény. Magvető K., Bp., 2013, 434 p.)
♣ ♣
♣
