Egy valamirevaló kapcsolat mindig kockázattal
jár, függetlenül attól, hogy korábban
hány fájdalmas csalódás ért
már bennünket. Van, aki tudatosan teszi tönkre a
kapcsolatát, és van, aki észre sem veszi, hogy a
másik egyedül van mellette.
Nem tudjuk, hogy mi zavar jobban, hogy nem tudjuk, miért
teszi, vagy hogy nem érdekli. És persze jönnek a
kifogyhatatlan és végeláthatatlan egyoldalú
beszélgetések, veszekedések. Így nevezi
őket mindenki, de ez valójában soha nem
beszélgetés, csak beszéd. Nincs
kétoldalú kommunikáció. Nem
lehetséges a veszekedés sem, mert ez inkább
afféle leszidáshoz, kifakadáshoz
hasonlítható, amikor már nem bírjuk
cérnával. Még ha bármelyik esetben van is
valamiféle reakció, akkor sem nevezhető
kommunikálásnak, mert soha nincs eredménye.
Felesleges rágódás, idegőrlés
eredmények nélkül. Hányszor kimondtuk
már, ,,Nem akarok többé veszekedni…”
De ugyanabban a körforgásban ugyanazok a
problémák térnek vissza. Értelmetlen
kapcsolat.
Máshogy alakult volna az életünk, ha nem
késnénk mindig 5 percet?
Minden ember számára – legyen az férfi
vagy nő – fontos, hogy szeresse, törődjön vele valaki,
hiszen ez az egyik legalapvetőbb emberi igény. Segít az
életben maradáshoz, a mindennapok gondjainak
leküzdéséhez, az akadályok könnyebben
vevéséhez. Ha tudjuk, és ami a legfontosabb,
érezzük, hogy van valaki, legalább egyvalaki, akinek
fontosak vagyunk, aki szeret minket. Akivel nem éreztetik, a
szeretetet olyan, mintha nem is szeretnék, és itt
kezdődik két ember közt a magány. Akit nem
szeretnek, megindul a lejtőn, értelmetlenné válik
az élete, és csak sodródik az árral,
amíg bírja. A szerelem, a szeretet, a
törődés, a bizalom, a megértés, az
őszinteség, a nyugalom az élet legjobb gyógyszerei
mindenre. A tökéletes terápia.
Ha túl könnyű egy kapcsolat, az unalmas, csak akkor
szeretjük, ha komplikált?
Fontos, hogy azt akarjuk, aki viszontszeret minket, aki tudja,
mekkora szerencse, hogy foghatja a kezünket. Akitől az
ölelés valódi, nem kényszerített, nem
látszólagos érzéseken alapuló.
Milliónyi elrettentő példa mutatja: az ember úgy
van összerakva érzelmileg, értelmileg, hogy nem
éri be, nem tud boldog lenni, csak megkeseredett azzal, akinek
soha nem lesz elég, akitől, ha kér,
elutasítást kap. A magányosra talán
azért van szükség, arra ,,jó”, hogy
fenntartson egy látszólagos párkapcsolatot. S
bár egy jégtömbnél is hidegebb az egyik
fél, a másik mégis bízik – valameddig
–, és teszi a dolgát. Elmegy dolgozni, befizeti a
csekkeket, rendben tartja és összefogja a közös
életet, ami talán sohasem volt közös.
Rengeteg energia, idegszál és idő mehet rá,
ha valakit fogva tart a reménykedés a
változásban. Még akkor is, ha sírva,
hátat fordítva alszik el, mert az utolsó mondat,
amit hozzá szól a párja: ,,Felhúztad a
vekkert?”
Várjuk hát a csodát, pedig felesleges.
Ilyenkor kell felállni, búcsút venni, és
nem húzni tovább. Az elmúlt évek
megszokásainak, monotonitásának pedig nem szabad
engedni. Oly sokakat visszatartanak, férfit és nőt
egyaránt. Parancsra nem lehet szeretni. Parancsra nem lehet
szívből törődni.
S akit soha nem vállaltak fel, mint társat, azt soha
nem is becsülték meg. Harcolni valaki
szeretetéért, tiszteletéért,
párként való
vállalásáért megalázó.
Fizikailag ugyan mellettünk vannak, de társként soha.
Elterjedt gondolat, elmélet, hogy a nők inkább az
érzelmes bal agyféltekéjüket, míg a
férfiak a logikus jobb agyféltekéjüket
használják. De mi a teendő, ha a magányos
fél ide-oda cikázik a bal és a jobb félteke
közt? Ugyanis a ,,ketten egyedül” kapcsolatokban heves
vita dúl aközött, amit tudunk, és
aközött, amit érzünk. Mi a bölcsebb? Mi a
jobb, mi a célravezető egy ilyen nehezített
párkapcsolatban, ha az eszünket, vagy ha a
szívünket használjuk? Hol érdemes
meghúzni az szív, és hol az értelem
határát? Természetesen ki lehet erőszakolni
dolgokat, de amit így kapunk meg a
magánéletünkben, annak mi értelme?
Régen rossz, ha ez nem magától értetődő.
A ,,ketten egyedül” kapcsolatok a ridegség, a
nemtörődömség, a kihasználás, a
fájdalom és a nagybetűs megalázás
színterei. Szabadon eldöntheti bárki, hogy
megengedi, hogy levegőnek nézzék, hogy mindent
lenyomjanak a torkán, hogy a ridegség a
monotonitás átitassa a lakás falait is, és
egyedül éljen egy párkapcsolatban.
Általában kétféle módon szoktak
véget érni a magányos párkapcsolatok, ha az
egyedül élő fél felhozza az említett
témákat, fájó érzéseket. A
másik fél persze kikéri magának, ő most is
ott van. Ha azonban hallgat továbbra is, és csak
raktározza a bánatát, fájdalmát, az
ahhoz vezet, hogy megutálja egy életre.
Mindketten felelősek vagyunk a kapcsolatunkért, az egyik
azért, mert semmibe veszi a másikat, ukázokat ad,
a másik pedig azért, mert hagyja, hogy ezt tegyék
vele.
Egy szeretet kapcsolatban – függetlenül
bármely anyagi helyzettől, mert ez nem
pénzkérdés – mindkét félnek a
másik tenyerén van a helye, nem pedig a talpa alatt.
Előfordul, hogy egy ember épp a
távozásával változtatja,
könnyíti meg, teszi boldoggá az
életünket. Át kell élni azt a
megkönnyebbülést, amelyet akkor érzünk,
amikor becsukjuk mögötte az ajtót, mert így
lehet rájönni arra, hogy kinyithatjuk később egy
olyannak, aki a megjelenésével változtatja meg az
életünket.
Talán túl egyszerű példa, de ha szálka
vagy tüske megy a kezünkbe, azonnal kihúzzuk, hogy ne
okozzon több szenvedést. A szívügyekkel
– még ha követ is dobnak ránk – ez nem
így van. Sokáig képesek vagyunk hordozni
magunkban. Az emberi érzelmek, az idegrendszer, az agy nem
áll helyre ilyen könnyen, ezért marad bennünk
sokáig a tüske, a szomorúság, a harag, a
düh.
Tele vagyunk szeretettel, de akinek adnánk, nem kér
belőle. Mindig egyedül vagyunk, akkor is, ha
körülvesznek emberek. Lélekölő, ha valaki
magányosnak érzi magát azzal, akit szeret.
Hiába szeret.
Sok ketten egyedül kapcsolatot láttam már,
magam is éltem ilyenben, de valahogy benne maradunk az
utolsó cseppig, mert félünk meglépni a
változást, félünk a magánytól a
magányban. Úgy véljük, ha szakítunk,
elválunk, egyedül leszünk. Pedig csak a
kapcsolatunkban vagyunk igazán egyedül. Inkább
maradunk, mert amíg a látszat fennmarad, addig a
külvilág nem veszi észre, hogy magányosak
vagyunk.
Senki sem érdemli meg, hogy egy kapcsolatban,
házasságban egyedül legyen. Nem érdemli meg,
hogy senkije ne legyen, aki meghallgatja, megérti. Ha már
a távollétünket, saját
közömbösségünket sem veszik észre, az
a legkeserűbb magány. Két ember közt a
legordítóbb, égbekiáltó
sírás mindig a csend. Kívülről ragyogni
próbálunk, belül pedig emészt a
felgyülemlett méreg és csalódás.
Nem szabad hanyatlásnak indulnia az életünknek,
mert korábban valaki nem becsült meg, nem szeretett
viszont, és hagyott egyedül élni, ketten
egyedül. A múltunk emlékei gyakran
villámcsapásként érnek minket, és
van, hogy túl gyorsan bukkannak fel újra és
újra, a jövő pedig végtelenül lassan
közelít haza. DE! Ki kell várni, csak ki kell
várni, mint mindent az életben. Elvégre a
mesékben is mindig előbb jönnek a
megpróbáltatások, és csak a
legutolsó mondat az, hogy: „Boldogan éltek,
míg meg nem haltak.”
♣ ♣
♣
