Az egyik legszebb szavunk a szabadság. Nem
véletlenül, hiszen népünk, nemzetünk
ajkáról annyiszor hangzott el – néha csak
vágyakozva, néha sóhajtással egyidejűleg,
néha eufórikus felkiáltással. Ki ne
emlékezne Petőfi Sándor lenyűgöző soraira:
„Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
A életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.”
Az 1847. január 1-jén írt vallomás
megindító, buzdító és
lelkesítő érzéseket kelt bennünk. Tudjuk,
hogy az 1848/49-es forradalom és szabadságharc
lánglelkű költője számtalan költeményben
ösztökélte a magyarokat arra, hogy álljanak a
harcolók közé, és együtt rázzuk
le magunkról a bilincseket, vessünk véget a
rabigának, legyünk végre szabadok… Nos, ez az
általa megfogalmazott közös óhaj a
világosi csatavesztéskor elszállt,
nyomorúságos időszak következett a nemzetre.
A teljesség igénye nélkül
sorolhatnánk a magyarság szabadságra való
harcos törekvéseinek a sorát: Muhi (1241),
Mohács (1526), a Rákóczi szabadságharc
(1703--1711), az említett 1848/49-es forradalom, az első
világháborút követő
békediktátum, a második
világégés közben a Don-kanyar, majd a
sötét kommunista korszak, az 1956-os nemzeti
fellángolás… Veszítettünk.
Önállóságunk, szabadságunk ködbe
vesző álom maradt csupán. Mindeközben omlott a
magyar vér, fiatal életek ezrei vesztek oda a
harctéren, vagy később a győztesek kazamatáiban. A
szabadságért.
De vannak ellenkező előjelű csatáink is, igaz, a nagyon
korai időkből. Például a pozsonyi ütközet
(907), amelyben eleink gyakorlatilag Európa keleti
részét védték meg a frankoktól. S
győztek. Érdekes mód erről nem írnak annyit a
történelemkönyvek, és a köztudatban sem
terjed el úgy, mint a vereségeink. S azt is el kell
ismerni, hogy például az 1848/49-es
szabadságharcnak voltak később hozadékai: a
kiegyezés Béccsel, de az 1956-os forradalmat is ide
sorolhatjuk, hiszen a magyarok bátor kiállása
vezetett oda, hogy „kiütöttek egy
téglát” a nagy Szovjetunió
megingathatatlannak tűnt falából és 1990-ben
létrejöhetett a rendszerváltás.
Aztán 1990-ben valóban
„beköszöntött” a szabadság.
Végre úgy érezhettük, hogy nem
függünk senkitől és semmitől, magunk vehetjük a
kezünkbe a sorsunkat, alakítjuk az életünket.
Mint később kiderült, nem egészen így
alakult, de azt mindenképpen elmondhattuk, hogy szabadok
vagyunk. Kezünkbe vehettük a
világútlevelünket, nem kellett többé
zokniba rejteni a devizánkat, szabadon gyakorolhattuk a
vallásunkat, nyilvánosan is kimondhattuk, amit gondolunk.
Gyerekeink beiratkozhattak a külföldi egyetemekre,
munkát is vállalhattunk a világ bármely
országában. Mindeközben felnéztünk
azokra az országokra, társadalmakra, amelyekben fejlett
demokráciát honosítottak meg, függetlenek
voltak anyagi és szellemi vonatkozásban is.
Felnéztünk rájuk, és ami a legroszszabb,
utánozni próbáltuk őket. Gondolván, hogy
amit ők csinálnak, ahogyan ők viselkednek, ahogyan
öltözködnek – az az etalon számunkra.
Egészen egyszerűen mondva – majmoltuk őket.
Nehezen jött a kijózanodás. De lassan
kezdtünk ráébredni, hogy a Nyugaton sincs
kolbászból a kerítés. Ha ott
vállaltunk munkát, alacsonyabb volt a keresetünk,
másodrangú polgároknak tartottak bennünket, s
ezt eléggé nyíltan a tudtunkra is adták. A
tőlük behozott árucikkek minősége nem érte el
a „saját berkeikben” árultakét.
A legszembetűnőbb, egyben a legfájóbb
jelenség azonban a nyugati társadalom erkölcsi
normáinak hanyatlása volt (s ma is az). Az első jele
ennek, hogy az emberek számára egyre
kevésbé volt fontos a hit, a vallás, lassan
felszámolták a templomokat is, ahogyan indokolták,
új funkciót kaptak… Ezek a funkciók pedig
gyakran a cukrászdák, színjátszó
csoportok próbatermei, vagy italkimérések(!)
voltak. Merthogy azokra is szükség van. (Saját
szememmel láttam, hogy egy Manchester környéki
hatalmas székesegyházban micsoda észvesztő
átalakítást eszközöltek – az
oltár helyén például fagylaltozó
működött!)
Az anyagi jólét befolyásolta szabadság
hatására megjelent a szabadosság. Elterjedt a
szexuális élet házasságon
kívüli teljes szabadsága. A
gyermekvállalás „kényszerének”
elhagyása, a szingli társadalomra épülő
iparágak kifejlesztése, mindenekelőtt az
élelmiszeriparban. A drogliberalizáció
elterjedése a fiatalok körében hatalmas
pusztítást végzett és végez ma is.
De hát ez is az ember szabadságának,
„kiteljesedésének” a joga, lehetősége.
(És az emberi agy elsorvadásának szép
példája! – mondanám én.)
A legnagyobb gond, hogy ezeket a szabadság-gondolatokat meg
a gyakorlatot mi is átvettük, és egyre inkább
alkalmazzuk. Nem számolunk a következményekkel. A
keserű ébredéssel, ami előbb-utóbb eljön.
Tudom, régi szabály, hogy nem szabad
általánosítani. Vannak, akik még
értékelik és megőrzik az igaz
értékeket.
Talán egyszer eljön majd az idő, amikor egyre
többen lesznek ebben az utóbbi csoportban.
Vagy túl naiv vagyok?
Lehet.
*
