Szomorú és érthetetlen eseményeknek
lehetünk szemtanúi és kárvallottjai
évek óta, amikor kilátogatunk a temetőkbe elhunyt
szeretteink sírjához.
Gyakran megdöbbenve látjuk, hogy több
síremlék: kereszt, fejfa, kőoszlop, szobor és
egyéb művészi alkotás ledöntve,
fölborítva és széttörve, darabokban
fekszik az elhunyt sírján és annak
közelében. A vandál sírgyalázók
ezzel nemcsak az ott nyugvó halott örököseinek
és rokonainak okoznak kárt, hanem a mellette lévő
halott rokonainak is, mivel több sírt megrongálnak.
A gyalázatos tett utáni látvány
hatására azonnal felmerül a kérdés:
van-e szánalmasabb emberi cselekedet annál, mint amikor
felnőtt emberek – vagy talán suttyó sihederek
– így elégítik ki vad ösztöneiket?!
Az ilyen személyek alpári
viselkedésével nem tisztelnek sem embert, sem
művészetet. Vitatható értelmi
képességükkel lerombolják a művészi
síremlékeket, szobrokat. Megsértik
békés alkotójukat.
De vajon mikor kezdődött ez a fajta emberi vandalizmus?
Pontos idejét nem tudni.
Arról viszont már vannak írásos
feljegyzések, hogy az ókori Egyiptomban és
Görögországban is voltak
szoborrongálások, melyeket az istenek elleni
lázadások miatt követtek el, téves
vallási elképzeléseik miatt.
Ám az ókortól sok idő telt el az
időszámításunk utáni XXI. századig.
Hiába fejlődött az emberi tudomány és
kultúra magas fokra, a vandalizmus megmaradt. Sőt
esetenként a politikai érdekek alapján
kiszélesedett, párosulva még több emberi
butasággal: az irigységgel, a bosszúvággyal
és a gyűlölettel.
Mindez megmutatkozott az I. világháborút
lezáró, 1920. június 4-diki versaillesi
békediktátum után, amikor az elcsatolt régi
magyar területeken az „új tulajdonosok”
állami szintre emelték az emlékművek és a
régi nagy magyar történelmi alakok szobrainak
lerombolását.
Kezdték a románok már 1916-ban, amikor a
brassói Cenk-hegyen fölrobbantották a
honfoglalási emlékoszlopot.
Egy évem belül ugyanezt tették
Zimonynál, mások pedig Dévénynél,
Nyitránál és Vereckénél.
De a honfoglalási emlékművek lerombolása nem
volt nekik elég. Folytatták az elcsatolt területeken
lévő magyar hírességek, mint
Rákóczi, Petőfi és Kossuth szobrainak
ledöntésével és az aradi mártír
tábornokok emlékművének darabokra
törésével.
A vandál szoborgyalázást nem kerülte el
Mária Terézia királynő fehér carrarai
márványból készített lovasszobra
sem, melyet Fadrusz János készített, és
Pozsony műemléke volt.
Vajon a mai sír- és szoborrongálók
kiktől kaphatták az ihletet galád tetteikhez? Hiszen a
sírgyalázással óriási
fájdalmat okoznak a még élő
hozzátartozóknak. Netán a halottaknak is?!
Ezt a kérdést az irodalomtörténet
legrégebbi képviselője, Gilgames király is
feltette szeretett barátja, Enkidu temetésekor:
„Ember-e még, mondd, a halott is?”
És hogy napjainkban milyen lelki fájdalmat okoznak a
sírgyalázók, csak egy példa erre:
Egy családos édesanya szomorúan
mesélte el saját történetüket.
Három gyermeke (4–6–8 évesek)
közül nemrég temették el a legidősebbet. A
kicsikkel majdnem mindennap kilátogatnak a temetőbe.
Egyik alkalommal a középső, a hatéves
magával vitte kedves játékmaciját,
és testvére sírjára tette. Közben azt
mondta: „Ezt neked hoztam, hogy játsszál
vele.”
Két nap múlva a maci eltűnt!
Újabb kérdések merülnek föl.
Fáj-e a halottnak, ha sírját
meggyalázzák? Mit adhatunk azoknak, akiknek már
nincs szükségük semmire?
Ha ellopják az emléket, kit lopnak meg? A halottat,
vagy a hozzátartozókat?
És a jobb érzésű emberek keserűen
állapíthatják meg, hogy ha
meggyalázzák a sírt, az olyan
sértés, mintha azt bántották volna, akit
elveszítettünk!
♣ ♣
♣