Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

ESSZÉ

Pintér Sándor

Sírgyalázás

Szomorú és érthetetlen eseményeknek lehetünk szemtanúi és kárvallottjai évek óta, amikor kilátogatunk a temetőkbe elhunyt szeretteink sírjához.

Gyakran megdöbbenve látjuk, hogy több síremlék: kereszt, fejfa, kőoszlop, szobor és egyéb művészi alkotás ledöntve, fölborítva és széttörve, darabokban fekszik az elhunyt sírján és annak közelében. A vandál sírgyalázók ezzel nemcsak az ott nyugvó halott örököseinek és rokonainak okoznak kárt, hanem a mellette lévő halott rokonainak is, mivel több sírt megrongálnak.

A gyalázatos tett utáni látvány hatására azonnal felmerül a kérdés: van-e szánalmasabb emberi cselekedet annál, mint amikor felnőtt emberek – vagy talán suttyó sihederek – így elégítik ki vad ösztöneiket?!

Az ilyen személyek alpári viselkedésével nem tisztelnek sem embert, sem művészetet. Vitatható értelmi képességükkel lerombolják a művészi síremlékeket, szobrokat. Megsértik békés alkotójukat.

De vajon mikor kezdődött ez a fajta emberi vandalizmus?

Pontos idejét nem tudni.

Arról viszont  már vannak írásos feljegyzések, hogy az ókori Egyiptomban és Görögországban is voltak szoborrongálások, melyeket az istenek elleni lázadások miatt követtek el, téves vallási elképzeléseik miatt.

Ám az ókortól sok idő telt el az időszámításunk utáni XXI. századig. Hiába fejlődött az emberi tudomány és kultúra magas fokra, a vandalizmus megmaradt. Sőt esetenként a politikai érdekek alapján kiszélesedett, párosulva még több emberi butasággal: az irigységgel, a bosszúvággyal és a gyűlölettel.

Mindez megmutatkozott az I. világháborút lezáró, 1920. június 4-diki versaillesi békediktátum után, amikor az elcsatolt régi magyar területeken az „új tulajdonosok” állami szintre emelték az emlékművek és a régi nagy magyar történelmi alakok szobrainak lerombolását.

Kezdték a románok már 1916-ban, amikor a brassói Cenk-hegyen fölrobbantották a honfoglalási emlékoszlopot.

Egy évem belül ugyanezt tették Zimonynál, mások pedig Dévénynél, Nyitránál és Vereckénél.

De a honfoglalási emlékművek lerombolása nem volt nekik elég. Folytatták az elcsatolt területeken lévő magyar hírességek, mint Rákóczi, Petőfi és Kossuth szobrainak ledöntésével és az aradi mártír tábornokok emlékművének darabokra törésével.

A vandál szoborgyalázást nem kerülte el Mária Terézia királynő fehér carrarai márványból készített lovasszobra sem, melyet Fadrusz János készített, és Pozsony műemléke volt.

Vajon a mai sír- és szoborrongálók kiktől kaphatták az ihletet galád tetteikhez? Hiszen a sírgyalázással óriási fájdalmat okoznak a még élő hozzátartozóknak. Netán a halottaknak is?!

Ezt a kérdést az irodalomtörténet legrégebbi képviselője, Gilgames király is feltette szeretett barátja, Enkidu temetésekor: „Ember-e még, mondd, a halott is?”

És hogy napjainkban milyen lelki fájdalmat okoznak a sírgyalázók, csak egy példa erre:

Egy családos édesanya szomorúan mesélte el saját történetüket.

Három gyermeke (4–6–8 évesek) közül nemrég temették el a legidősebbet. A kicsikkel majdnem mindennap kilátogatnak a temetőbe.

Egyik alkalommal a középső, a hatéves magával vitte kedves játékmaciját, és testvére sírjára tette. Közben azt mondta: „Ezt neked hoztam, hogy játsszál vele.”

Két nap múlva a maci eltűnt!


Újabb kérdések merülnek föl. Fáj-e a halottnak, ha sírját meggyalázzák? Mit adhatunk azoknak, akiknek már nincs szükségük semmire?

Ha ellopják az emléket, kit lopnak meg? A halottat, vagy a hozzátartozókat?

És a jobb érzésű emberek keserűen állapíthatják meg, hogy ha meggyalázzák a sírt, az olyan sértés, mintha azt bántották volna, akit elveszítettünk!


♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©