A „pedagógus” elnevezés számomra
meglehetősen szigorú, tartózkodó; kissé
talán távolságtartó. Pedig ha –
legalább is én – a saját tanáraimra
gondolok, mindig valamiféle bensőséges melegség
önt el; akaratlanul is elmosolyodom: nagy szeretettel gondolok
vissza rájuk! Kivétel nélkül,
mindegyikükre! (Az általános iskolai
tanítóim és tanáraim az ötvenes
években igen nehéz körülmények
között oktatgattak bennünket – ekkor még
kis „nebulókat” – mindenféle jó
és hasznos dologra… Ráadásul én
külvárosi iskolában végeztem el az
általános iskolai tanulmányaimat, ahová
– suttogó vélemények szerint –
némelyik tanárunk
„büntetésképpen” lett elhelyezve. (Ne
feledjük, hogy ekkor az ötvenes években
jártunk!) Mégis őszinte szeretettel, nagy
odaadással és odafigyeléssel oktattak
bennünket! Mi pedig – kisdiákként – a
szüleinket láttuk bennük! Még akkor is, amikor
úttörő napokon vörös nyakkendőt kellett
kötniük, és nekünk pedig ilyenkor
osztályfőnökünket is „Laci
pajtásnak” kellett szólítanunk…
Ha szeretettel megsimogatták a fejünket, uram
bocsá’, még meg is öleltek egy-egy jobb
teljesítményünk után, soha nem merült
föl bennünk a (manapság oly divatos) pedofília
gondolata!…
Később, a gimnáziumi tanáraimtól magas
színvonalú oktatást kaptam, amiért
örökké hálás szívvel gondolok
mindannyiukra! Az ő irányításukkal és
inspirációjukkal találtam rá a
valódi tudás megszerzésének
örömére…
Visszakanyarodva: a „pedagógus”
elnevezést tehát meglehetősen száraznak tartom. A
szó maga görög eredetű; hiszen az eredeti
„paidagogosz” megnevezés azokra az ókori
görög rabszolgákra vonatkozott, akik a gyermekeket
iskolába kísérték.
(A „paisz” magyar fordítása:
„gyerek”, az „agogosz” pedig:
„kísérőt” jelent.)
A „pedagógus” szó tulajdonképpen
a „tanár” szinonimája. (Nem egészen,
hiszen a „tanár" fogalmán manapság
inkább „szaktanárt” értünk, aki
az egyes tantárgyakra tanítja a fiatalokat, és a
nevelés (a személyiség formálása)
mai értelmezésünk szerint inkább
„pedagógiai” – tehát komplexebb –
feladat. Mindenesetre, ha a klasszikus „tanár”
alakját magamban felidézem, akkor a Molnár
Ferenc-korabeli (19. század végi-20. század eleji)
tanár alakja ötlik fel lelki szemeimben, amikor a
tanár úr délután, az utcán
sétálva megdöbbenve (és felháborodva)
konstatálta, hogy a maturálásra
készülő osztályának valamelyik diákja
(természetesen, fiúdiák; hiszen még nem
létezett koedukáció!…) az utcán
lődörög; nem pedig otthonába zárkózva a
négy fal között a tankönyveit bújta! Mert
hiszen szinte atyai szemmel tekintett a diákjaira, akiknek a
nevelése és előmenetelük
irányítása is a fontos feladatai közé
tartozott! Ha úgy általánosságban
magáról a fogalomról kérdeznek, akkor
legelőször – későbbi olvasmányaim
nyomán – a híres debreceni és
sárospataki kollégiumok, az ott hivatásukat
végző – szintén híres – tanárok
jutnak először az eszembe!
Sárospatakon tanított például a 17.
század világhírű cseh (morva!)
származású Comenius professzor is (Jan Ámos
Komnesky – latinosan: Comenius), akit nem mellesleg I.
Rákóczi György korán özvegységre
jutott felesége, Lorántffy Zsuzsanna hívott meg
Magyarországra. A művelt, hithű református
fejedelemasszony Sárospatakot kulturális
központtá fejlesztette, és a magyar művelődés
bőkezű mecénása volt.
(A legenda szerint egyébként Lorántffy
Zsuzsanna udvarában találta föl Szepsi Laczkó
Máté udvari prédikátor a később
világhírűvé vált tokaji aszút
is… A fejedelemasszony számára annak
sátoraljaújhelyi Oremus szőlőjéből
készítette el a nevezetes húsvéti bort;
bár ezt a legendát később Zelenák
István – Tokaj történésze –
cáfolta.)
Comenius személyisége – és persze
oktatási elvei – mély nyomokat hagytak az iskola
későbbi életében. Az enciklopédikus
tudású férfi korának (a 17. század)
csaknem összes tudományát
elsajátította. Francis Bacon híveként a
tudományok és a tudományos gondolkodás
megtisztítását tűzte ki célul.
Részletes oktatási-nevelési elvet dolgozott ki a
kisgyermekkortól a felnőtt korig.
Látva korának általános
műveltségi elmaradottságát és az
abból fakadó negatívumokat (durvaság,
erkölcstelenség stb.) szerette volna leküzdeni a
tudatlanságot; ezzel egy jobb, új társadalom
alapját megteremteni. (Ezzel Montesquieu azon
elképzelését előlegezte meg, hogy a
társadalom megjavítása az oktatáson, a
műveltség átadásán keresztül
lehetséges…)
Comenius szintézisbe foglalta korának
szerteágazó pedagógiai
elképzeléseit, és egy
„panszofikus”-nak nevezett oktatási módszert
dolgozott ki. („pan”= egész;
„szófia”= tudomány) A panszofikus
rendszerben (a mai gimnáziumban) a diákoknak először
latint, majd görög és héber nyelvet kellett
tanulniuk. Utóbbiakat azért, hogy a Bibliát
eredetiben tudják olvasni. A tananyag egymásra
épült; a diákok a korukhoz igazított
ismereteket kaptak; az oktatás nagyon színes volt: sok
képet bocsájtottak a tanulók
rendelkezésére (több érzékszervvel
egyszerre kellett tanulni); rövid
színjátékokat kellett előadni (ez volt a
„Schola Ludus”: az iskola mint
színjáték) stb. stb.
Comenius szinte forradalmasította az oktatást!
A másik nagy professzori név, ami az eszembe
ötlik: Hatvani István professzoré. Ő már a
következő (18.) században élt, és a Debreceni
Református Kollégiumban oktatott.
A Kollégiumot 1538-ban Török Bálint egyik
fia, az Egri csillagokból is ismert Török János
alapította: a korábbi katolikus iskolát
reformátussá tette (ezzel Martinuzzi Györgynek
szeretett volna ártani, aki – János hite szerint
– nem segített apja török
fogságból történő
kiszabadításában…).
Hatvani István professzorról legendák
születtek, amelyek a diákság körében
futótűzként terjedtek el. Ő volt a „magyar
Faust”, akiről még Jókai is megemlékezett.
Ezek a diákkörökben keringő, közismert
történetek a bölcsek kövét kereső,
aranykészítéssel foglalkozó,
rejtélyes életű, sokszor bűbájos tudással
rendelkezőnek vélt alkimisták tulajdonságaival
ruházták fel a református lelkész, orvos,
természetbúvár professzort.
A tudós tanár az előadásait valóban
sok, meghökkentőnek látszó kísérlettel
illusztrálta, ami a babonásabb lelkű tanulókban
csak fokozta a professzor iránti félelemmel,
csodálattal kevert bámulatot. Azt tartották
róla a babonás fiatalok, hogy az ördögöket
is meg szokta idézni, akik fölött hatalommal
rendelkezett…
Valójában egy széles ismeretekkel
bíró, racionálisan gondolkodó, ok-okozati
összefüggéseket kereső, a problémákat
nem elvont gondolatokban, hanem gyakorlati magyarázatokkal
megoldani igyekvő tudós professzorról volt szó,
aki gondolkodásával, elképzeléseivel a
korát talán egy kicsit megelőzte.
Visszatérve kiinduló gondolatunkhoz: a
pedagógusnapot (külföldön sok helyütt:
„tanár napot”) különböző időpontban
tartják. A cseheknél és a
szlovákoknál is például március
28-án. Ez egyébként Comenius professzor úr
születésnapja… (Ezen a napon a diákok
virágokkal ajándékozzák meg a nevelőiket;
ekkor méltatják hivatalosan a tanárokat; és
ekkor adják át a pedagógusok
kitüntetéseit is.)
Nálunk, Magyarországon a jeles nap mozgó
ünnep; nem köthető fix dátumhoz: minden év
júniusának első vasárnapján
ünnepeljük a tanárainkat. (És az
óvónőinket is!) Isten éltesse tehát
tanárainkat! Ahogyan a ballagási nóta is mondja:
„Vivant professores!”
*
