PRÓZA

Kovács László

A remekmű

Csegely Alfréd, egy harmincas éveiben járó fiatalember, vasárnap gondosan élére vasalta a pantallóit. Fel is próbálta őket.

Hétfőn reggel a szokásos kék farmer után nyúlt. Megrökönyödve tapasztalta azonban, hogy nem fér bele. „Ejha, mi történt? Kihíztam volna?”

Fogta az előző este előkészített egyik nadrágot. Ez is szűk volt derékban! A másik kettő is. Mérges lett. Hát hogyne! Hiszen ma későn, éjjel tizenegykor egy fontos rendezvényen kell majd részt vennie. Alkalomhoz illő öltözetben. Zakó, nadrág, ing, nyakkendő!

Derékszíját hat lyukkal kijjebb engedve a farmert mégis sikerült a derekán tartania.

„A zakó! Azt is próbálni kell” – jutott eszébe.

Sötét zakója hosszú ideje a szekrényben porosodott. Felvette, begombolta, karjával körző mozdulatokat tett. Reccsenés, szakadás figyelmeztette, hol a tornamutatvány határa.

„Muszáj új ruhát vásárolnom, nincs mese” – döntötte el.

Délelőtt felkereste a kisváros mindhárom készruhaüzletét, azonban méretének és ízlésének megfelelőt nem kapott.

„Lehet, hogy egy kis igazítás segítene! De ki csinálja meg? Hát persze, a Zvorszki bácsi!” – ütött a homlokára. „Dolgozik-e még az öreg? Három éve nem jártam nála.”

A mentő ötlettől felvillanyozva hazament, a zakót és a szürke nadrágot becsomagolta és elvitte az idős angol-francia úri szabóhoz, hogy megbeszéljen vele egy átalakítást.

A műhely ajtaján már nem volt csengő. Megzörgette a kaput.

Egy perc múlva, kevéssel tizenkét óra előtt megcsikordult a zárban a kulcs, egy középtermetű, köpcös, kerek képű, csaknem teljesen kopasz férfiú nyitott ajtót.

– Á, hát maga az, író úr! – üdvözölte. – Kerüljön beljebb! Mi járatban? Csak nem az újabb regényét hozta el?

– Nem, más a gond, Kázmér bácsi.

A mester szemügyre vette a szűk ruhadarabokat.

– Hm, hm – csóválta a fejét. – Nem érdemes ezzel bíbelődni, higgye el! Hanem varrok én magának egy gyönyörű új öltönyt.

– Igazán? De már ma estére kellene! És mibe kerülne?

– Szóval sürgős. Sőt, azonnal. Hát… na jó, de csak magának. Igyekszem.

A szabómester fejben osztott-szorzott, és megmondta az árat.

– Nos?

– Rendben van, Kázmér bácsi. Máris megveszem és hozom a szövetet az újabb regényem egy példányával együtt.

– Köszönöm előre is, kedves barátom – mondta az öreg.

Egy órával később Csegely Alfréd máris vitte az anyagot. A mester méretet vett.

– Így ni, délután ötkor jöhet is próbálni. De pontos legyen, nehogy kifussunk az időből.

És ötkor Csegely Alfréd megjelent a ruhapróbán.

Zvorszki mester először a szinte kész nadrágot adta oda neki. Az író belebújt. Tökéletes lett. A mester ezután óvatosan leemelte a zakót a próbabáburól. A nagy falitükör elé vezette a magas termetű írót, és sámlira állva óvatosan rásegítette a kabátot.

– Tessék, nézze meg magát! – biztatta.

– Hű, ez igen. Príma… nagyon jól sikerült… és mindjárt elsőre! Remekül áll, mintha rám öntötték volna, akárcsak a nadrág! – lelkendezett Csegely Alfréd.

– Itt a tisztelt pocaknál egy kicsi mintha még talán szorítana, ugye? – mutatta a mester. Aztán megnyálazta az ujjait, összedörzsölte a tenyerét, oldalra simította megmaradt hajszálait. Így méregette, mustrálta művét. Nem szólt, csak hümmögött.

– Valami baj van mégis? – aggodalmaskodott Csegely Alfréd.

– Forduljon csak meg!

A hajtókánál talált egy kis igazítani valót. Odatűzött egy gombostűt.

– Így lesz jó – mondta, és lehúzta a nyakából a szabócentit. – És most lesz szíves megemelni a tisztelt balját.

Csegely Alfréd megemelte a karját, a mester megmérte. Biztos, ami biztos.

– Most a másikat… így, most már az igazi lesz.

Óvatosan lefejtette a zakót leendő tulajdonosáról, és visszahelyezte a próbabábura, a centit a varrógépre helyezte, az ajkai közé dugott egy befűzött varrótűt.

– Este nyolcra, nem, inkább tízre jöhet érte – mondta.

– Rendben, a viszontlátásra… Ja, és itt az ígért könyv.

– Ó, köszönöm szépen.

Kinyitotta a könyvet, rögtön bele is olvasott.

Csegely Alfréd elégedetten mosolygott. Lám, hogy felkeltette az érdeklődését. A mester tovább lapozott, mormogott valamit. Kihúzta a tűt a szájából, és szakszerűen, mintha csak fércelne, beletűzte oda, abba a lapba, ahol az olvasásban tartott.

– Mihelyt végzek a varrással, majd folytatom, izgalmasnak tűnik – mondta. Körülpillantott, hová is tegye le a könyvet. – Akkor este kész a munka. Nehogy elfelejtse! Viszlát!

Csegely Alfréd elköszönt, és miközben lassan becsukta maga mögött az ajtót, még hallotta a mester hangját: „Így ni, itt jó helye lesz.”

Vajon hová dugta – volt Csegely Alfréd első gondolata, amikor a megbeszélt időpontban visszament a kész ruhadarabokért.

A mellét düllesztő bábun ott pompázott a zakója. Mögötte, a nagy vasalóasztalon hevert a könyve. A tű és a cérna is benne volt. Ugyanott!

– No, bújjunk csak bele szépen a kabátkába! Már kilencre elkészültem ám. Hoppá, itt egy picike férc, kiszedjük, így ni, kész is. Húzza ki magát! Tökéletes, mintha csak magára öntötték volna.

Az író körbefordult az új zakóban, ki-begombolta, emelgette és megfeszítette a karját.

– Tökéletes, nagyszerű, remek! – mondta elragadtatottan.

Magában arra gondolt, hogy végre van valamije, ami valóban remekmű, és ha még egyszer születik, biztosan szabónak megy…

*

.