Gyermekkorom egyik kedves emléke, amelyet az elmúlt
évtizedek sem „radíroztak” ki belőlem. Egy
délvidéki kis városban, ahol felnőttem, a
házak előtt, törvényszerűen, ott álltak a
padok. Kisebb-nagyobb méretben, két fatuskóra vagy
oszlopra helyezett deszkák, ezek voltak azok az
ülőalkalmatosságok, amelyekre főleg az idősebb emberek
ültek ki késő délután… Amolyan
társadalmi kapcsolatokat biztosító helyek voltak
ezek, ahol az emberek összejöttek, a „gazda”
mellé ültek és beszélgettek. Mivelhogy nem
volt még televízió, rádió sem
mindenütt, így azután helyben
adták-vették a legfrissebb híreket. Persze, nem a
világpolitika eseményeiről számoltak be
egymásnak, hanem a városban, a falvakban, a mezőn
történtekről. Meg az időjárás
alakulásáról. Soha annyi meteorológus nem
született a világon, mint akkoriban: a „régi
öregek” tudni vélték, hogy ha vörös
az ég alja, akkor nagy szél lesz, meg hosszan
tartó szárazság, nehéz lesz a kukorica
kapálása, de a kenyérgabona aratása
is…
De szóljunk elsődleges témánkról
– az olvasásról. Az említett kisváros
egyik forgalmas utcáján, az elmaradhatatlan padon a
nagyapám ült, általában ebéd
után. Ilyenkor jelent meg a rikkancs, aki
nélkülözhetetlen volt az akkori időkben, ő
árulta ugyanis az újságot. Azért
írom egyes számban, mert a második
világháborút követő években még
nem sorjáztak olyan nagy mennyiségben a napi- és
hetilapok, mint a későbbi időszakban. A Délvidéken
is egy sajtótermék, egy napilap, a Magyar Szó
jelent meg. A rikkancsot leszólították az emberek,
gyakran utána is futottak a házakból, amikor
meghallották, hogy hangosan „reklámozza” a
lapot. A jóember ugyanis nem csendben haladt a
járdán, hanem szinte kiabálva tartott
lapszemlét, imígyen: – Itt a Magyar Szó!
Olcsóbb az újkrumpli a szabadkai és a topolyai
piacon! Kapanyéllel verte fejbe az anyósát egy
bajsai napszámos! Le is tartóztatták! Tito
elvtárs fogadta Belgrádban Nasszer egyiptomi
elnököt! A hét végére jégesőt
várnak Észak-Bácskában!… Vegyenek
újságot!
Persze, érdekelte az embereket, hogy ki is volt az a
kapanyeles anyósszomorító, és gyorsan
vettek egy példányt az Újvidéken kiadott
lapból. Nagyapámat már ismerte a rikkancs, elővett
egy újságot táskájából,
nyújtotta a tenyerét, zsebre vágta Magyar
Szó árát és azt mondta: – No,
jó olvasást, Gábor bátyám, Isten
áldja! – És loholt tovább a hírekkel.
Ami nagyon megmaradt az emlékezetemben: forgalmas utca volt
a miénk, sokan jártak-keltek arrafelé. Néha
én is kiültem nagyapa mellé. Ilyenkor
érdeklődve hallgattam a beszélgetéseket,
megfigyeltem az embereket, a viselkedésüket is.
Nemritkán kérdezték
újságolvasó papámat: – No,
Gábor bácsi, lesz-e eső? – (Arra felé
két s-sel ejtették: esső!) Nagyapa feltolta a
kalapját a homlokára, szippantott egyet a
pipájából, s imígyen felelt: – Nem
tudom, még nem tartok ott… – Az eset pikáns
volta abból adódik, hogy akkortájt a Magyar
Szó még 4 (azaz: négy) oldalas volt!… De
nekem nem is az volt az érdekes, hanem a nagyapám
hihetetlen nyugalma, amellyel válaszolt. Nem nézett
azonnal utána, hogy mit írnak az időjósok az
utolsó oldalon, hanem türelemre intette a kérdezőt.
Amikor később jött visszafelé az atyafi, akkor
elmondta neki, hogy a hétvégére jégeső is
lehet Észak-Bácskában, tehát erre, a mi
tájékunkon is. S ezután nyomban kialakult egy
olyan beszélgetés, amelyet csak azok az emberek tudnak
egymás között folytatni, akik becsülik a
másikat, ismerik egymás
észjárását, szokásait is. Mert a
jégeső ugyebár kárt okozhat a gabonaföldeken,
a gyümölcsösökben, meg a veteményesben.
Ilyenkor érezhette az ember az egymás iránti
szolidaritást is. (Amely mára szinte csak lózung,
üres szócsépléssé vált…)
Édesapám mesélte később, hogy az akkori
gazdák, ha az ítéletidő elpusztította a
termésüket, kisegítették a rokonokat,
szomszédokat, barátokat, méghozzá
úgy, hogy a következő évben vetőmagot adtak nekik.
Ingyen, egy szép szóért, ahogyan mondták
akkoriban. Ez pedig a köszönöm volt.
Azóta nagyot változott a világ. Eltűntek a
nem túl kényelmes utcai fapadok a házak elől, nem
jár a rikkancs már a kisebb városokban, de a
falvakban sem. Az újságok jóval
terebélyesebbek, valóban nehéz megtalálni
bennük az időjóslást… Ugyanakkor
változott a lapok tartalmi struktúrája,
kinézete (a korábbi fekete-fehér oldalakat
felváltották a színesesek), a bulvárlapok
megjelenése pedig háttérbe szorította a
„komoly” napi- és hetilapokat. Az olvasót
akarva-akaratlanul rászoktatták a könnyedebb, a
legtöbbször személyes, intim tartalmakra. Hogy ez nem
volt hasznos, azt ma már láthatjuk. A
társadalomban is egyre gyakoribbak a felszínes, igazi
tartalmat nélkülöző megnyilvánulások
– az élet minden szegmesében.
A fejlődésnek mindig örülnünk kell.
Így volt ez a mobiltelefon megjelenésével is.
Elterjedése számtalan előnyt jelentett az embernek,
nyilván nem kell sorolnunk, hogy miért. Igen ám,
de amikor a média világa is
„beköltözött” az okos telefonjainkba, akkor
kezdődött az írott sajtó még inkább
háttérbe szorulása. S ez tart napjainkban is.
Nem állítom, hogy a sajtó
szempontjából az a kor volt az ideális, amikor a
nagyapám olvasta a négyoldalas újságot. De
az mindenképpen, hogy az emberek még tudtak
beszélgetni (mai szóhasználatban:
kommunikálni) egymással. S az sokkal életszerűbb
volt, mint a mostani, amikor például két fiatal
leül egy padra a parkban, egy szó sem hagyja el az ajkukat,
máris veszik elő a „ketyerét” és
bámulják. Már az is haladás, ha
időnként elmosolyodnak. De nem egymásra mosolyognak,
hanem a telefonra…
*
