Kétökölnyi korában zsebében hozta
haza a párom. Akkor szundikált éppen. Mikor
kitette a székre, nyújtózott egy nagyot,
kimeresztette apró, rózsaszín karmait, és
szokatlanul mély hangon nyervogott egy kicsit.
Tigriscsíkos volt, és vörös. Viharvert
frottír törölközőt hoztam, és a
kanapé melletti védett sarokba terítettem.
Letettük, és lestük, mit csinál.
Tétovázva inogott a lábacskáin, majd a
kanapé mögötti tenyérnyi széles,
sötét folyosóba bújt.
– Mit mondtak, mit ehet?
– Tejet, aztán lassacskán, talán
tíz nap múlva, kölyöktápot.
– Almot vettél? Hová tesszük?
– Az előszobába kellene… ha ő is
akarja… Egyelőre ki kellene onnan csalogatni!
Nem jött, el kellett húzni a kanapét, kis
porpamacsokat hozott a bundáján. Ölbe vettem, a
frottírral együtt. Azt jól tettem… mert
éreztem az „eredményt”… Pelust,
szóval… illetve rongyot cseréltem alatta,
és cirógattam.
– Aztán mi a neved? Hogy hívogassalak?
– Marcell legyen, március van! –
döntötte el férfiasan a a család férfi
tagja.
Növekedett, okosodott, makacsodott. Mély
nyervogással jelezte, hogy kimenne a
tízlépésnyi hátsó udvarra.
Villámgyorsan felmászott a soványka
ecetfára. Két méternyi magasan
rémülten kapaszkodott a vékonyka ágak
között, rekedtesen sírt, a hokedlira állva
értem csak el. Meg is karmolt ijedtében.
Legközelebb, mikor kiengedtem, vittem a hokedlit is.
Leültem, ő felmászott, én ettem a parizeres
zsemlyémet. Nem nyávogott, kitágult
„csésze-szemmel” nézett. Aztán
leugrott. Onnan, a magasból. Felmászott a farmerem
szárán, mellső mancsát az utolsó falat
felé nyújtotta, és bizisten azt mondta:
– Adjááál!
Ezt többször eljátszottuk, az almot nem is
használta, talált magának erre helyet a kis
hátsó kertben. Naponta friss homokkal szórtam fel,
miután eltakarítottam. Bent a kanapé
sarkán, vagy az ölemben, sokszor a
számítógép előtt, a
klaviatúrán szeretett pihengetni, hemperegni. A
gép egere mellett kényesen mosakodott, a fotel
kárpitját hátul körmei
karbantartására használta.
Egyik nap a frászt hozta rám. Otthon dolgozom, tudok
rá figyelni.
– Cicici! Cellcellcell! – hívogattam,
mert sehol sem láttam.
Mindenhol kerestem, a kanapét is elrángattam,
sehol… előszoba, konyha, fürdőszoba… A
galéria! A kettős fekhely fejrésze és a fal
közötti zugban a kedvenc pénztárcámat
rágta-tépte-nyalogatta… szerencsére sem
kártya, sem papírpénz nem volt benne. Olyan
ártatlan pofikával nézett rám, mint aki nem
tudja, hogy mit is csinál éppen… Pontosan tudta!
Persze, megúszta a számonkérést.
Közeledett egyéves korához. Olykor
szívhez szólóan, keservesen nyávogott,
kikéredzkedett, és a siránkozást az
ecetfán folytatta. Már a szomszéd öregasszony
is panaszkodott, hogy nem lehet tőle pihenni. Határidős
munkám volt, háttérzajként hallgattam
napokon keresztül.
– Hol van Marcell? Hoztam neki egy kis májat, kaptam
a konyhásoktól – kérdezte pár
nap múlva az Én Drágám, aki egy
étteremben pincérkedett. Nem találtuk sehol. Sem
bent, sem kint. Eltűnt. A hátsó kisudvarban egyetlen
helyen volt téglányi rés a falon a szomszéd
ház felé… Már el is sirattam. Szőnyegbojtos
játék botocskáját, puha
fotelpárnáját, amin buzgón
„dagasztott” mindig, félreraktam, de
ahányszor ránéztem a holmijára a sarokban,
elfacsarodott a szívem…
Talán egy hónap múlva ismerős
nyervogást véltem hallani a kisudvar felől. Ült az
ecetfa alatt. Bundája piszkos, soványnak látom, de
ép, sérülést nem észleltem rajta,
mikor ölbevettem. Korábban konzerv tápon élt,
abból akadt még egy-két dobozzal. Olyan
tempóban falt, ahogy én még sosem láttam
enni. A kedvenc párnájára telepedett az ablak
melletti fotelba.
– Megjöttél, Tekergő? Gyere ide,
Csavargó! – kapta ölbe a párom, mikor
hazaért a munkából. Bájos
fejecskéjét a vállára hajtotta, és
dorombolt! Soha nem tette eddig…
Általában, nyugodtabb,
üldögélősebb, szundikálósabb lett,
ágyunk végébe is bekvártélyozott.
Komótosan, sokat evett, lelassult valahogy. Aztán
gyanakodni kezdtem, mert pocakosodni láttam…
– Te, ez a macska vemhes! – fogadtam egyik este a
páromat.
– Akkor kismacskái lesznek… –
röhintette el magát. – Legfeljebb Marcellának
hívjuk!
A pincérkabátokat a fürdőszobában
külön szennyeskosárban tartottuk… az
ellést három kabát „bánta”, de
Marcella kitűnően érezte magát három
cicukájával a kosárban, miután
„tisztába tettük őket”…
Elválasztáskor a párom a zsebében
vitte el a kicsiket egyenként az új gazdikhoz.
Aztán az Állatorvosi Egyetem, és hat hét
gondos ápolás következett.
Dorombolós, csendesebb életritmust
vettünk fel mindhárman.
Cicánk Marcellina névre hallgat…
♣ ♣
♣
