Bátyám iskolába járt. Láttam az
iskolai felszerelését. Én is arra vágytam,
hogy iskolába mehessek. Legyen füzetem, könyvem, na
meg ceruzám. Testvérem nem engedte, bármihez is
hozzányúljak. Néha azért el-elcsentem egy
ceruzát és az újságpapír
szélére „írtam”! Vagyis csak
firkálgattam. Jaj, mikor a bátyám
észrevette, összevesztünk. Nekem nagyon fájt,
amikor azt mondta: – Te még kicsi vagy! – Persze nem
hagytam szó nélkül. Nem vagyok kicsi! Már
hatéves leszek, nemsokára megyek iskolába!
Bátyám kajánul vigyorgott, azonnal visszaszerezte
a ceruzáját.
Anyukám megunta a mindennapos harcot. Keresett egy
használt füzetet, amiben még voltak üres lapok,
kihegyezett néhány kicsi ceruzát, azután
nekemadta a már lejárt „Kincses
kalendáriumot”, ez lett a könyvem. Boldogság
járta át a lelkem végre. Én is
„iskolás” lehettem.
Kitartó voltam, mire igaziból iskolás lettem,
már nagy nyomtatott betűvel le tudtam írni a nevem.
Ám az első írásórán nagy
csalódás ért. Ugyanis balkezes voltam,
ezért a tanító néni kivette a szép
ceruzámat a bal kezemből, és átrakta a jobb
kezembe. – Ezzel a kezeddel szabad írni, nézd meg,
mindenki így ír – magyarázta. Bennem egy
világ omlott össze, ugyanis kiesett a kezemből a ceruza.
Rengeteget küzdöttünk a tanító
nénivel, hogy elfogadható alakot öltsenek a betűim.
Helyesen írtam, olvashatóan, de a külalak!
Úgy negyedik osztály végére
kialakultak sajátos betűformáim. Nem azt mondom, hogy
gyönyörűek voltak, de kisebb
szépséghibákkal megfeleltek a
követelményeknek.
Teltek az évek család, munka, folytonos
rohanás, nem segített a kézírásomon.
Abban az időben még nem volt telefon, nem tudtunk küldeni
egy üzenetet, ha úgy jött ki a lépés,
hogy később értünk haza. Ilyen esetben egy
papírra leírtuk, hova, miért megyünk.
Így tudattuk a családdal, ne aggódjanak.
Milyen is az én kézírásom? –
bebizonyosodott egy ilyen alkalommal, amikor siettem dolgozni,
és készülődés közben jutott eszembe:
elfelejtettem megmondani a férjemnek, hogy később
érek haza. Elő a papírt, ráfirkantottam szó
szerint az üzenetet.
Este megkérdeztem a páromat:
– Megtaláltad az üzenetet? Olvastad? I
– Igen, megtaláltam! – felelte. – De,
hogy olvastam? – mosolygott sejtelmesen. Néztem rá
kérdően.
Mire ő:
– Egy szavadat sehogy sem tudtam elolvasni!
– Hogyhogy? – kérdeztem fölényesen.
– Az az igazság, Drágaságom, hogy
a te írásodat el tudom fütyülni, de olvasni?
Mentettem a menthetőt, gyorsan rávágtam:
– Megértetted a tartalmát?
– Igen, meg – jött a válasz.
– Akkor meg mi a problémád? Kezdhetsz
fütyülni, hadd halljam, hogyan szól!
Könnyhullajtásig kacagtunk.
Bevallom, némi kivetnivalót most is hagy maga
után az én imitt- amott „kottába
szedett” kézírásom, de ez már
végigkísér az utamon.
*
