Amikor én gyermek voltam, a tárgyaknak még lelkük volt.
Lelke volt a rossz cipőnek, hiába volt rajta folt.
Mikor dorgált szelíd Apánk – aki elment, jaj, de rég! –
könnyünk hullt a rossz cipőre – kibokáztuk idején.

Harag nem votl szelíd arcán – kezében a beteg cipőnk,
háború volt – zengett az ég, játékra ritkán volt időnk.
Lelke volt szakadt ruhánknak – nem volt helyette más –,
Anyánk foldozta sápadt arccal, a gond szívében mélyre ás.

Mély gödrök támadtak lelkünk mélyén, mint egy zsúfolt temetőn,
hol koporsók rendre jönnek – jönnek sok reményt elvetőn.
Nyikorgó ajtónk beszélt hozzánk, repedt ráncain barna festék,
évek múltak így – várta hát, derűs időkben újrafessék.

Az asztal szolgált nemzedéket újabb nemzedék után,
annál ette sanyarú ebédjét dédapám és nagyanyám.
A háború hogy mit engedett? Mihez hozzáfértünk – tán?
Kenyér haját ettük sírva, s ette, ha volt – nagyapám.

Így van még lelke minden tárgynak, mely köröttem él, körbevesz,
megválni nehéz, nehéz mindtől, mi hozzám nőtt és nem ereszt.
Nehéz volt végleg búcsút vennem régi díványtól és a széktől,
rohanó évek pora lepte – s pereg a könnyem – sok régiségtől.