"Így, hetven felé"
Bartal Klári
LÁZADÓ FÁJDALOMMAL
Ki parancsolhatsz búnak,
bajnak,
Mily sorsot szántál a magyarnak?
Ki érdemes volt rég kegyedre,
Miért feszíted azt keresztre?
Országát hajdan elfogadtad,
Cenkek kezére minek adtad?
Mért bünteted őt annyi bajjal:
Széthúzással, ádáz haraggal?
Mi hozta reánk ezt az átkot?
Úgy vágynánk végre szebb világot,
Ahol nincs bánat, ború ennyi!
Mi mindent kéne érte tenni:
Hány jó szót kéne végre adni,
Hány árvát kéne vigasztalni,
Eltörölve a sápot, sarcot,
Letörölni sok könnyes arcot,
Az acsarkodást elfeledve
Gyűlölet helyett csak szeretve,
Megbocsátani rúgást, sok vért,
Átölelni a fáradt testvért,
És ismerve a habarcs árát,
Úgy építeni Déva várát,
Követ a kőre rakva szépen
Új évezredre. S nem a szégyen,
Inkább dicsőség hirdetője
Lenne – mi késztet jobb jövőre!
Voltunk áldozat, voltunk bástya,
Elhullt a nemzet szép virága.
Török, tatár had irtott minket,
Kaptunk csillagot és keresztet,
Bitófát, lágert. S Káin-módra
Egymásnak estünk. Kakasszóra,
S nem harmadikra. Vétkünk ennyi.
Hogy néha mertünk magyar lenni…
Ó, Uram Isten, te hatalmas,
Egy nemzet kéri: légy irgalmas!
|
|
|
|
