Kocsim akkumulátorának
feltöltésére idejében gondolok, mielőtt az
végképp lemerülne. Aztán
kénytelen-kelletlen tudomásul veszem, hogy a
végtelenségig nem fog szolgálni, és ki kell
selejtezni…
De vajon az emberek gondolnak-e arra, hogy a szervezetüket is
egy ilyen akkumulátor szerűség tarja életben,
és ennek a folyamatos feltöltéséről
gondoskodni kell? Különben idő előtt lemerül, és
jöhet a „selejtezés”…
Tapasztalatom szerint ezt a tényt igen sokat figyelmen
kívül hagyják. Talán oka ennek az is, hogy az
emberek hajlamosak agyonhajszolni magukat. Néha a saját
hibájukból (munkamánia?), máskor
kényszerből, pl. állásuk, munkahelyük
féltéséből.
Azt mondta egy lelkész ismerősöm, hogy a
feltöltődéshez alázat és hit kell.
Filozófus barátom szerint pedig az emberek nem is
értenek a feltöltődés mikéntjéhez.
Úgy mondja, hogy önmagunkba nézni a legnehezebb
dolog.
A tükör jó találmány, híven
megmutatja a külsőnket. De hogy mi van belül?
„Ismerd meg magadat” – tartja az ismert
mondás. Igen, de hogyan? Márpedig önmagunk
megismerése nélkül sohasem találunk rá
a feltöltés (feltöltődés)
mikéntjére. Tehát a tükröt ehhez
tegyük félre, és nézzünk a
lelkünkbe, a szívünkbe és – az agyunkba!
Elemezzük a szeretteinkhez, rokonainkhoz, barátainkhoz,
ismerőseinkhez – a társadalomhoz fűződő viszonyunkat.
És megfordítva: szeretteink, rokonaink, barátaink,
ismerőseink és a társadalom viszonyát
hozzánk! Ne menjünk el a velünk szemben kimondott,
vagy ki nem mondott, de érezhető különféle
kritikák mellett!
Írásom témája azonban nem az
önmegismerés, ezért azt csak
kényszerűségből vetettem fel, hogy hangsúlyozzam:
önismeret nélkül sohasem jutunk el a
feltöltődés módszereinek
megtanulásához.
Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban
ismertetem azokat a válaszokat, amelyeket erre a
kérdésemre kaptam: „Neked milyen módszered
van a feltöltődésre?”
Egy sebészorvossal kerültem (sajnálatos)
kapcsolatba, miután ő végzett rajtam egy műtétet.
A derék ember pár nap múlva mellémült,
hogy beszélgessünk. Ez a beszélgetés lelkileg
nagyon jó hatással volt rám, ezért, amikor
szóba hozta, hogy milyen strapás, felelősségteljes
és lélekölő a munkája, adódott, hogy a
fenti kérdést föltegyem neki.
„Számomra a zene az, ami igazán feltölt.
Szerencsémre már gyermekkoromban taníttattak
zenére, közelebbről hegedülésre. Aztán
középiskolás koromtól vagy 10 évig
feküdt a hegedűm a sarokban. Majd amikor kezdett rám
törni a fáradtság, eszembe jutott, de kiderült,
hogy a hegedűmet kinőttem. Volt bátorságom újat
venni, és hozzáláttam a gyakorláshoz.
Aztán mióta aktív sebészként
dolgozom, naponta előveszem a »szerszámot« és
a kottákat, majd játszom egy
órácskát. Ez idegileg teljesen rendbe hoz, azaz
feltöltöttem magamat a következő napra. Hosszabb
szabadságom alatt pedig a feleségemmel beülünk
a kocsiba, és járjuk az országot.
Külföldre csak akkor megyek, ha meghívnak egy
konferenciára vagy más, szakmai eseményre.
Ilyenkor a feleségem is elkísér. Nekem ez is
új energiát ad, vagyis – a kérdésre
válaszolva – feltöltődöm vele.”
Tehát az orvos felismerte magában a zene
iránti vágyódását, és igen
okosan választotta ezt a feltöltődésének
eszközéül.
Amikor találkoztam egykori matematika tanárommal,
neki is föltettem a kérdést az immáron
nyugdíjas, de még mindig dolgozónak, ezt a
választ kaptam:
„Tudod, fiam (akkor már közel álltam
magam is a nyugdíjhoz, de megmaradtam
»fiam”«-nak…), nekem jó dolgom van:
naponta feltöltődöm: az egyik lányunk a
családjával velünk lakik, és az
unokáimmal való foglalatosság, kimondom:
játszás – minden fáradtságomat
feloldja. Hogy régebben hogy volt? Aktív tanár
koromban, a hétvégeken, meg tanítási
szünetekben lejártunk a Balatonhoz a
sógoromékhoz; akkor az volt ám az igazi
feltöltődés!”
Volt házigazdám most kereskedő. Saját
boltját vezeti, alkalmazottai pedig a család tagjai:
feleség, gyermekek, testvér, sógornő –
megbízható segítői.
Feltöltődés? Hát ez bizony nehéz
kérdés. A kiszolgálást kivéve
mindennemű munka rám hárul. Mióta megvan ez a kis
boltunk, nyolc éve még nem voltam szabadságon. Nem
engedhetem meg magamnak. Ha elutazni lenne kedvem, vinném a
feleségemet is, de mégsem húzhatjuk le a
rolót.”
Amint az elején írtam: munkamánia, de az
élet kényszeréből. Tudom, ő is tudja: ennek nem
lesz jó vége. Azt reméli, hogy majd ha
nyugdíjba megy, a család viszi tovább az
üzletet. Akkor aztán „beveti magát a
pihenésbe”. Csak késő ne legyen.
Ismerem egyik szerencsétlen barátomnak az
életútját. Az egyetemről kimaradt, megnősült;
elvált, újra nősült. A két
házasságából három gyermeke
született. Állása nincs (korábbi munkahelye
megszűnt); alkalmi munkákból tengődik; jó
úton halad az alkoholizmus felé, de biztosra veszem, hogy
a füvet sem fogja megvetni...
Azzal, hogy az egyetemről kimaradt, félregombolta a
mellényét – ahogy mondani szokás. Ilyenkor
csak egy lehetőség van: az egészet el kell kezdeni
újra gombolni. El lehet mondani, hogy az eddigi élete
(kb. 53 éves) maga a robot volt. Pihenés?
Feltöltődés? Időszakítás zenére,
könyvre, művelődésre, kóborlásra,
baráti kapcsolatok kiépítésére, a
rokoni szálak megragadására, a közért
végezhető munkára, józan közösség
keresésére – ugyan…! Szomorú
jóslatom: nem fogja megérni a nyugdíj-kort.
Végül a magam példájával is elő
kell hozakodnom, hogy megmutassam: az idősebbeknek (90 felett) is
szükségük van a feltöltődésre, ha
élni akarnak. Számomra ezt nyújtja a hit, a zene
és a könyv. Az a tapasztalatom, hogy ezekkel
nagyrészt ki tudom szűrni azokat a gondokat, amelyek az idős
korban gyakran jönnek a felszínre, mint pl. a szellemi
leépülés.
E témában több mint 50 éve kezdtem el
kutakodni, így füzetemben nemcsak színésznő,
festőművész, polgármester, kistisztviselő, hanem
még párttitkár és tanácselnök
válasza is szerepel. Ezek részben elévültek,
részben sok közöttük a hasonlóság,
ezért írásomból kihagytam.
Marcus Aurelius írta: „Életünk olyan,
amilyenné gondolataink teszik”. Márpedig a
gondolatainkat – kellő önismerettel –
szabályozni tudjuk.
Gondoljunk az akkumulátorra – és
idejében kezdjük el életünk akkujának
folyamatos feltöltését!
♣ ♣
♣
