A költők olyanok, mint a hétköznapi emberek. Csak
egészen mások. Talán abban, ahogy a világot
látják. Ahogy a világról/világnak
írnak, ahogy megfogalmazzák azt, amit mi is
szeretnénk.
Születésnapot ünneplünk, egy költő
születésnapját. Ő nem is sejtette, hogy egyszer ez a
nap – április 11. – túlmutat egy emberen,
és magába foglalja a néha kimondhatatlannak tűnő
gondolatokat, érzéseket, vágyakat, magát a
költészetet.
Ő József Attila.
Akinek verseiben tapsikolnak a jázminok,
világbogárkák szárnya csókra rebben,
kincses kalászok bólogatnak, és
néhány vidám tücsök már
dudorász.
Akinek verseiben kaparásznak az őszi ködök,
tollászkodik a sárga lomb, fogócskáznak az
apró viharok, s a tócsa finoman bolyhos a portól.
Akinek verseiben a kedves „Haja szurokkal elkevert
arany”, szerelme „Friss,
hóvirághúsú, kipirult
suhanás”, „rózsaszálon a
gyémánt permeteg”.
„József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek.”
Ha most itt lennél, leülnék melléd, s
csendesen megbeszélnénk az élet fontos dolgait:
szerelmet, Istent, költészetet, magyarságot,
hazát, szegénységet, halált.
Elképzelnénk, hogy a „vén
díványon hentereg a Nap”, ezen nagyot
kacagnánk. Néznénk, ahogy „Az őszutói
barna alkonyat / Halkan piheg a pelyhező havon.” Talán
fáznánk is egy kicsit, s dideregnénk, mint odafenn
a tova suhanó csillagok.
„Kardhegyen pörg a világ” –
mondanád komoran, s én rábólintanék.
A nélkülözés mindig kérges
tenyerébe szorított, megvonva tőled a
hétköznapi örömöket. Csak néha
adatott meg neked, hogy tudj szépen nevetni/szépen
szeretni. De igazán szépen írni mindig
tudtál, akkor is, amikor már beléd
ívódott, hogy nincs bocsánat, amikor már
nagyon kegyetlen fájt az árvaság, s hiába
mérted magad a mindenséggel, tehetséged pusztult
vigasztalanul.
„Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk, /
Nyisson ajtót nekünk a reménység!”
– írtad.
Ezek a sorok úgy kellenek nekünk most, mint egy falat
kenyér.
Újra tavasz van! Gyönyörű!
„Karikázik mezei szagokkal a tavaszi szél.”
*
