Áporodott volt a levegő a konyhában. Ki kellett
szellőztetnie a fejét. Fogott egy cigarettásdobozt, a
dzsekijét, s lement a ház elé.
Rágyújtott. Hideg januári idő volt. Egy trafik
előtt ácsorgott a hidegben, de az már zárva volt.
Jól ismerte Rezső bácsit, a trafikost, tudta, hogy alig
él meg az üzletéből. Elszívta a
cigijét, s ment vissza a lakásába. Már este
nyolc körül járt. Elővette a bélyegeit.
Rendezgette őket. Már két hete elő sem vette őket.
Egyszer csak kopogtatnak. A szomszéd volt az, Karcsi
bá’. Ajtót nyitott. – Mit akar?
– Ez a gyufásdoboz a magáé, nem?
– Ja, igen, az előbb lent voltam dohányozni, biztos
kiejtettem a zsebemből!
– Hát persze!
– Nem kínálna meg egy teával?
Úgy kiszáradt a torkom.
– De, jöjjön csak beljebb!
Kálmán így a konyhába vezette. Feltett
egy pohárnyi teát a gázra. Közben Karcsi a
bélyeggyűjteményt nézegette.
– Hány cukorral kéri?
– Kettővel!
Az asztalra tette a gőzölgő teát. –
Vigyázzon vele, forró!
– Ezek a bélyegek nagyon régiek lehetnek, ugye?
– Igen! – szólt zavartan Kálmán.
– Nem kell zavarba jönnie!
– Tudja a bélyegeim számomra nagy kincset
érnek.
– Elhiszem. Ahogy látom, mindenféle
témájú bélyeg van itt. Van itt
pénzes, virág, oroszlán elejű, de amint
látom, vannak itt híres emberek arcképei is.
– Igen. Ezeket kedvelem a legjobban.
Karcsi arcán mosoly jelent meg.
– Talán valamikor régen, gyerekkorában
álmodozott arról, hogy maga is híres ember
lesz?
Kálmán lehorgasztotta a fejét.
Tulajdonképpen zavarba jött, nem is esett jól a
kérdés neki.
– Nézze, mindannyiunknak vannak álmai,
én nem akartam híres ember lenni, csak azóta
gyűjtök bélyegeket, amióta a feleségem
meghalt.
Karcsi igazán megszánta, látta, hogy
könnyek jöttek szomszédja szemébe. –
Milyen csinos volt az én feleségem!
– Igen, tudom!
– Maga még keveset látta!
– De akkor is emlékszem! Kedves volt és szőke.
– Igen! – Kálmán sírva fakadt.
Karcsi átölelte.
– Jól van! Semmi baj! Ilyen az élet, de ő
már boldog környezetben vagy szférában van!
– Remélem!
Karcsi el akarta terelni a témát. Az egyik
bélyegre nézett. Megfogta, és azt mondta:
– Hiszen ez Bach!
– Igen! Ugye, milyen szép?
– Nagyon!
Tovább nézegette a gyűjteményt,
Kálmán közben rágyújtott.
– Maga nem kér?
– Nem dohányzom… De nem értem –
szólalt meg végül Karcsi –, úgy
értem – milyen örömet ad ez magának?
Kálmán olyan arckifejezést vágott,
mint akinek teljesen értelmetlen kérdést tettek
fel.
– Magának miért öröm a hobbija? Az
állatok? A tyúkok meg kutyák?
– A friss levegőn vagyok, s az állataim
szívemhez nőttek. De a bélyeg mozdulatlan.
– Na és aztán? Ezeknek nem kell enni adni!
Karcsi nevetett.
– Jól van, gyűjtse tovább, nekem most a
hobbira kell mennem! Meg a feleségem is vár!
Karcsi elköszönt, és minden jót
kívánt. Kálmán meg összerakta a
szétkavart bélyegeket, s gyűjtésük
időrendjébe rakta őket. Ha már más nem, a
bélyegek maradtak igazi barátai…
♣ ♣
♣
