Az élet számtalan helyzetet tartogat
számunkra, amikor kénytelenek vagyunk elhatározni:
mikor, merre, meddig, hogyan, egyedül vagy társsal haladunk
tovább eddigi utunkon. Ezt nevezzük
döntéskényszernek.
Persze, jóval több változata is van azoknak a
helyzeteknek, amikor elérkezik a döntés pillanata.
Vegyük csak sorjában ezeket. A legelső, amikor
iskolába indulunk. Ezt ugyan még nem tudjuk igazán
befolyásolni, hogy hova, melyik tanintézménybe
indulunk, s azt sem, hogy a tanteremben ki lesz a
„padtársunk” (bár ma már csak
„széktársunk” van), s azt sem, hogy melyik
sorban ülünk.
A középiskolába induláskor már
nagyobb a beleszólásunk, természetesen a
szüleinkkel megbeszéljük, azután
határozunk. Az egyetemre való beiratkozás
már csaknem teljesen a mi döntésünktől
függ. Esetleg az módosíthatja az
elhatározásunkat, hogy helyben vagy egy távolabbi
városban folytatjuk tanulmányainkat szüleink anyagi
teherbírásának függvényében.
Azután kilépünk a nagybetűs életbe.
Általában ekkor állunk egy olyan
döntés előtt, amely nagyban meghatározhatja a
további életünket. A jövőnket, a
családunk jövőjét is. Ha jól
döntöttünk, magabiztosabbá válunk, s ez
sokat jelent a későbbiekben is: a munkánkban, a
teljesítőképességünkben,
továbbképzésünkben egyaránt.
Bekövetkezhetnek azonban olyan váratlan események,
amelyek válaszút elé állítanak
bennünket. Feszültséggel teli pillanatok ezek, mert a
jövőt nem látjuk tisztán, nem tudjuk, hogy mit
kockáztatunk, milyen következményekkel jár az
egyik vagy a másik út…
Közben érkezik a családalapítás.
Ez, legalábbis az ősi felfogás szerint, egy életre
szóló kapcsolat. Két fiatal, kellő
élettapasztalat híján, nyilván az
egymás iránt érzett szerelem alapján
köti össze az életét. A
párválasztást nem előzi meg semmilyen
feszültség, bizonytalanság, hiszen
maximálisan megbíznak egymásban. S ez így
van rendjén. Mert ha később is szilárd marad a
kötelék, akkor derül ki, hogy jó volt a
döntés. Mindezt a gyermekek érkezése teszi
még határozottabbá, mert ilyenkor már
nemcsak egymás, hanem az utódok iránt
érzett közös felelősség is fokozza.
(Úgy vélem, ide kívánkozik egy
személyes esemény, amely az én életemet is
befolyásolta. A Délvidéken születtem, ott
nőttem fel, ott végeztem a tanulmányaimat. Az egyetemet
követően azonnal munkát kaptam, elégedett voltam a
helyzetemmel. Mindeközben megházasodtam, két
gyermekem született, úgy éreztem, kellő
megbecsülést kapok a környezetemtől, szakmai
előrehaladásom is biztosított volt. S ekkor
következett a délszláv háború, amely
valóságos apokalipszist jelentett az ott élőknek.
Elsősorban a délvidéki magyaroknak. Itt jött el a
pillanat, amikor dönteni kellett: maradunk a
szülőföldünkön és kockáztatjuk az
életünket, a jövőnket azáltal, hogy engem
elvisznek harctérre, ahonnan nem biztos, hogy élve
hazakerülök. Vagy: elhagyjuk az otthonunkat, a megteremtett
egzisztenciánkat és külföldre
költözünk. Döntöttünk.
Magyarországra települtünk át,
valóságosan újrakezdtük az
életünket minden nehézséggel,
megpróbáltatással együtt. A Gondviselő akkor
is velünk volt, sikerült talpra állnunk, megmaradnunk.
Most már leszögezhetjük: helyes volt a
döntésünk.)
Sok esetben rossz döntést hozunk. Olyat, amely nagyban
befolyásolja további életünket. Ez lehet
tartós vagy ideiglenes. De az emberi természet
általában a jóra való
törekvésben előbb-utóbb sikeres lesz, és
kilábal a nehézségekből. Sok ilyen
példát ismerünk a környezetünkben is.
Azután lassan (vagy gyorsan?) megöregszünk. Ez
olyan életfázis, amikor ismét döntenünk
kell. Ekkor már ritkán egyedül, hanem a
családunkkal, a gyerekeinkkel együtt.
Különösképpen akkor nehéz a
választás további életünk
vonatkozásában, ha egyedül maradunk. S ha
megbetegszünk, már nem tudjuk ellátni magunkat. Sok
család ilyenkor egy szeretetotthont, vagy idősek otthonát
választja. De ha az idős szülő –
egészségi állapotára való tekintet
nélkül – nem fogadja el azt a környezetet, ahol
nem érzi otthon magát… Rettentően nehéz az
ilyen helyzetet megoldani, esetenként csak nagy
lemondások árán.
A döntésről nagyon sokan mondtak
véleményt, például a filozófusok is.
Ebből derül ki, hogy már az ókorban is foglalkoztak
ezzel a témával. Példaként
említhetjük az egyik legkorábbi gondolkodót,
Arisztotelészt. Szerinte a döntés nem puszta
vágy vagy ösztön, hanem értelmes
mérlegelés eredménye. Az ember azért
képes dönteni, mert rendelkezik értelemmel, amely
lehetővé teszi a célok és eszközök
átgondolását. A döntés mindig valamely
cél felé irányul, és szorosan
kapcsolódik az erényes élethez.
A görög filozófus nézete szerint a helyes
döntés tanulható. Az erény nem velünk
született tulajdonság, hanem gyakorlás
eredménye. A jó döntés tehát nem
egyszeri cselekedet, hanem jellem kérdése. Aki helyesen
dönt, az nemcsak jól cselekszik, hanem jó
emberré is válik. A döntés ebben az
értelemben az erkölcsi nevelés központi eleme.
Sokan vélekedtek erről, meg egyéb
definíciókról is pro és kontra, de
összefoglalóan úgy fogalmazhatunk: a
döntés az emberi élet egyik legnehezebb feladata!
S végezetül, mondjuk el, hogy különleges
fontossága van a döntéseknek egy-egy nép vagy
nemzet esetében. Például a legújabb kori
demokráciában. Négyévenként, amikor
parlamenti képviselőket választunk. Komoly
mérlegelés előzi meg a döntésünket. Mert
ezen múlik az ország további
fejlődésének, előrehaladásának a
csapásiránya. Nem kis felelősség ez mindannyiunk
számára. Mindenütt.
Nálunk is.
*
