Több szálon futottak az események –
és elsőre úgy néz ki sokáig, hogy ezeknek a
szálaknak semmi közük sincs egymáshoz –,
de végül összetalálkoztak az iskolaszék
tanító választásán.
Az I. világháború évekig tartott
Isonzónál. Mint köztudott, a háború
úgy fejeződött be, hogy mindkét fél, az
olaszok és az osztrák-magyar seregek is
óriási veszteséget szenvedtek az utolsó,
vagyis a 12. isonzói csatában. Az évekig
húzódó háború emberéletekben
és technikai eszközökben okozott kára
felbecsülhetetlen volt, a szervezettség felbomlott. Itt, az
osztrák-magyar hadsereg tagjaként nagyapámat
és falubeli társait az a megdöbbentő helyzet
érte, hogy maguknak kell magukról gondoskodni, és
ha lehet, minél előbb elindulni haza, Egerszalókra. A baj
csak az volt, hogy összesen négyen voltak, de
közülük csak nagyapám volt ép és
egészséges, már ha leszámítjuk azt a
szellemi és fizikai romlást, amit az évekig
tartó borzalom okozott. A másik három
szalóki ember különböző mértékig
sérültnek számított.
Végül nagyapám vezetésével
elindultak, együtt. A sérültek állapota egyre
romlott, az utazás nem volt kellemes, ételhez akkor
jutottak, ha nagyapa tudott szerezni négy főre(!). A helyzet
egyre rosszabb lett, a remény tartotta a lelket bennük
és főleg nagyapában, aki végül
felváltva cipelte a hátán a társait,
akiknek egyikét sem akarta magára hagyni.
Végül már egyikük az eszméletét
is elveszítette, mások a fájdalomtól
szenvedtek. Édesapám mesélte, hogy egyszer
megkérdezte, hogy hogyan tudta elhatározni
magában, hogy hazahozza a sérülteket.
Édesapja, nagyapám megdöbbenve nézett
rá: – Hát, nem hagyhattam ott őket elpusztulni?
Együtt jártunk iskolába! – volt a
válasz. Meg sem várta a következő
kérdést, megsértődve hagyta ott a fiát.
Magában zsörtölődve morogta, milyen
kérdés ez? Valóban abban az időben a
„falubeliség” minden helyzetben
összetartó erő volt. Megérkezvén Egerbe, egy
szekérrel a kórházhoz vitte a betegeket, akik
akkor már olyan állapotban voltak, hogy az
egyébként is sérültektől tele
kórház orvosai azt mondták, hogy a
sérültek sebei oly mertekben el vannak
üszkösödve, hogy már nem tudnak segíteni.
Nagyapa egy szekérrel hazavitte Szalókra a
sérülteket, de akkorra már a hír persze
elterjedt, és nagymama felkészült, ő ugyanis
javasasszony volt. Elkészítette a gyulladást
csökkentő „püréjét”, és
járta a sérültek házát. Ez volt a
munkája heteken keresztül. Mind a három
sérültet megmentette, 1917 végét
írták. A nagyszüleimet, amíg éltek,
nagy megbecsülés vette körül a faluban.
Éppen, hogy nagyapa hazaért a frontról, a
fia, apám, a falu osztatlan iskolájába
került. Karácsonykor azt mondta a fiának, hogy
írd le a nevedet, Jóska, de ezt nem sikerült
teljesíteni. Ekkor nagymama bevitte apámat Egerbe,
és az érsekség által felügyelt
városi iskolába íratta be, de intézetet nem
tudtak fizetni, így egy távoli
nagybátyjánál fogadták be
koszt-kvártélyra. A nagybácsi a városban
cipész volt. Évekig ők nevelték az apámat.
A nevelés egyik mozzanata volt, és a
történetünk szempontjából
különösen fontos ez a szál, hogy hazafelé
a kiskorú apámnak meg kellett vásárolnia az
újságot, és ebéd után, a műhelyben,
míg a cipész dolgozott, fel kellett olvasnia a fontosabb
cikkeket. Ez az újság a szociáldemokraták
lapja volt, mert a nagybácsi szociáldemokrata volt, ez
egy érsekségi birtokon nem volt a legjobb
ajánlás. Ennek az lett a következménye, hogy
apám különösen kiművelt lett a
szociáldemokrata nézetek szempontjából.
Teltek az évek, apám elvégezte a
kántortanítók iskoláját, és
állást kapott egy Tisza menti faluban. Már
elmúlt húszéves, és megismerkedett a Nagy
fiúk testvérével, Icukával, és
tervezgették a házasságot, így a Tisza
környéki faluból Eger mellett keresett helyet.
Egyszer csak kiderült, hogy Egerszalókon is van
tanítói állás, de az érsekség
nem támogatta apámat abban, hogy közel Egerhez
kapjon lehetőséget, hiszen szociáldemokrata
nevelést kapott, és ezt nem tekintették
támogatandónak. Az iskolából
kiváló tehetsége miatt nem tették ki,
valamint ebben közrejátszott pozitívan az is, hogy a
nagybácsi bár szociáldemokrata volt, de mint
cipész közkedvelt ember volt Egerben.
Mivel az érsekség felügyelete alatt állt
a szalóki iskola is, így megszületett a
negatív válasz apám
álláskérelmére. Abban az időben
működött az úgynevezett iskolaszék, amelynek
szavazási joga volt a tanítói állás
betöltésével kapcsolatban. Az iskolaszéknek a
tagjai a falu tehetősebb emberei és értelmiséginek
számító vezetői voltak. Nagy
bátorság volt az érsekséggel szemben
dönteni, de megtették, mert a fiatal
kántortanító szülei különös
megbecsülésnek örvendtek – és apám
kapta az állást, saját szülőfalujában
lehetett tanító.
Csodálatosak az élet útjai, nem lehet előre
tudni, hogy milyen cselekedetünknek mik lesznek a
következményei évek, sőt évtizedek
múlva.
*
