Levettem egy könyvet a polcomról. Olyan
olvasmányra vágytam, amely „égi
mása” a nemrégiben hallott
életmesének. A könyvbeli történetben,
amikor férjhez ment a lány, ültetett egy bokor
fehér rózsát a jövendő otthona elé. Az
élete elé. Nem egy csalánbokrot, ami
összeszurkál.
Így indult két ember szövetsége,
valahogy így…, morfondíroztam, és lelki
szemeim előtt peregni kezdett a film: egy asszony több mint
fél-évszádig tartó
házasságának története. Küzdelmei
a sokszor betörő csalánnal, hogy ne pusztíthassa ki
a rózsabokrot, a fehér rózsát.
A tévében mai esküvőket mutattak.
Esküvőszervező ajánlott parádés
ruhákat, éttermet, menüt. Nagymama korú
vendégem elborzadva nézte, és
kérdések sorát szórta rám szipogva:
– Biztos, hogy jókor és jó helyen van az
anyakönyvvezető előtt az a pár, aki nem maga dönti el
ezeket? – És nekipirulva mesélni kezdett.
Nekem másmilyen esküvőm volt. Fekete
szoknya-fehér blúzos, pár szál fehér
rózsával. És nem az a fiú állt
mellettem, akivel hét évig tervezgettük, hogy majd
holtomiglan-holtodiglan. Őmellette egy majdnem gyereklány
állt már domborodó hassal (mint később
megtudtam). A katonaság alatt egy lány, ott a
kaszárnya környékén
„adódott”. Fejlett lány volt, többnek
látszott a koránál. Hogy pár évvel
kevesebb, akkor derült ki, mikor megkereste a katonafiú
anyját és „liliomtiprásra” hivatkozva
feljelentéssel fenyegetőzött, ha nem veszi el a fiú.
A mama sírva kérte a fiát, hogy minél előbb
legyen esküvő. Ő engem szeret, bizonygatta az én
„szerelmem”. El fog válni, amint lehet. A
lány csak adódott.
Adódott? Az első sokk után elgondolkoztam ezen.
Hiszen micsoda boldogság volt együtt táncolni,
várni és olvasni szerelemtől izzó leveleit. Volt.
Mondtam, ne váljon el, miattam legalábbis ne. Semmilyen
megkeresésére nem válaszoltam többé.
Rövidesen csatlakoztam egy néptánc csoporthoz.
Egész szívemmel roptam, rugdostam ki magamból a
fájdalmat. Pár alkalom után a csoport vezetője
széles mosollyal visszatartott a befejezésnél:
– Egyre élettel telibb a táncod –, mondta,
és bemutató táncra kért fel. Valami
felszabadult öröm járt át, amit az ő
arcán és ritmusán is éreztem.
Ráhangolódtunk egymásra. Elvarázsolt a
tánc. Csakhogy neki Görögország volt az eredeti
hazája. Az édesanyja hívta-sírta haza.
Elment, és nem jött vissza. A tánc
varázsát magával vitte.
Tipródtam egy ideig. Majd elkezdtem
színházba, hangversenyre járni. Egyedül.
Aztán egyszer megszólított a mellettem ülő
férfi, valami semmiséget kérdezett. Amikor
vége lett a koncertnek, csak jött mellettem, és
beszélgetni kezdtünk. Rájöttem a következő
bérleti előadáson, hogy vele lehet beszélgetni.
Hogy hasonló az érdeklődésünk. Nem volt ugyan
felgyorsult szívverésem a találkozásokkor,
de jó volt vele lenni – és amikor
megkérdezte, hogy lennék-e a felesége, igent
mondtam. Elmondta előzőleg, hogy két éve vált el,
és mostanáig nem gondolta, hogy még egyszer ezt
megkérdezi egy lánytól. Nem használt nagy
szavakat, de ahogy a két nagy barna szemével
nézett, az sokat elmondott. A felesége leszek –
tisztáztam magamban, és szépen, egymást
segítve próbálunk együtt élni. Nem
volt lángoló szerelem, legalábbis a
részemről nem, de tudtunk egy hullámhosszon élni,
egy-két álmomat ugyan
„átértékelve”. Köztük a
táncot.
Történt, hogy pár évtized múlva
Prágában töltöttük a Szilvesztert. Vacsora
közben élőzenével kedveskedtek. Mivel
nemzetközi vendégek voltak, többféle
népzene szólt. Köztük magyar is,
néptánc alá való. Egy pillanat alatt
felgyorsult a szívverésem. Ahogy felnéztem, az
asztalunknál egy magas, őszhajú férfi állt
hétágra sugárzó mosollyal, tenger
színű nevető szemekkel. Meghajolt kissé, és egy
szál tűzpiros rózsát ejtett elém az
asztalra. Megszűnt a világ körülöttem, csak a
tánc ritmusát éreztem, és a két erős
kar szorítását. De lebénultam, nem
bírtam felállni, ő sem mozdult, csak néztünk
egymásra. A férjem lódított vissza
bennünket a valóságba: – Az úr biztosan
összetéveszt valakivel. Összerezzentem, amikor
megéreztem a sok éve mellettem élő társam
erősen szorító kezét, és én
már csak az égő nagy barna szemeket láttam
ismét. Egy nemleges mozdulatot tettem (számára
akkor derülhetett ki, hogy nem vagyok egyedül). Gyorsan
sarkon fordult, és eltűnt a tenger színű szemek
tulajdonosa. Örökre.
És… pont ma van annak ötvenöt éve,
hogy elültettem egy bokor fehér rózsát a
házunk elé. Velünk maradt a rózsabokor, sok
tövissel, de sok rózsával is – fejezte be
emlékező elbeszélését a vendégem.
Szakadt a könnye, mint a záporeső. Ám
letörlődtek az évek, és mosoly derengett a
megfiatalodott arcon.
*
