"Így, hetven felé"
Ember Erika
SZAVAK SZÁNTÁSA
(József Attila
emlékére)
Tinta-csöndben, hol
szív verése
verstanba fúl, s a rím se szép,
ott építem magány keretbe
a szavakból a messzeség
fájdalmát, mint aki csak ír,
mert nincs keze, csak tollba sír.
Papíron álom, bús igézet
a sor közé rejtett titok.
A vers kenyér, ha nincs mit enned,
s ablak, ha nincsen csillagod.
Koldus vagyok, ki írni mer,
s ha nem szólhat, hát égbe ver.
Nem dicsőség, nem is tanítás
a költő szó, inkább seb az,
mely lüktet, és ha szóra ébred,
kifakad benned, mint panasz.
De néha… lám! – virág is ő,
ha hitből nő és nem dicső.
Így mondom el, amit nem lehet,
a csendet, mit a világ feled.
S ha majd nevem porrá is válik,
egy szó talán még visszavár itt.
Mert vers az, ami túlmarad,
ha elhallgatnak hangszerek, szavak.
|
|
|
|
