A könyvcímnek
folytatása is van, kinagyított
írógépbetűkkel azt olvashatjuk a
borítón: „ÁVH-s iratokkal… és
Raksányi Kutyával”. Valóban, gazdagnak
mondhatjuk a könyv mellékleteit, sok fénykép,
a szerzőhöz írt levél, plakát
illusztrálja a szöveget, és nem utolsósorban
több tíz oldalnyi ÁVH-s
ügynökjelentés másolata a Történeti
Hivatalból.
Ablonczy László
könyve kor- és kórkép a II.
világháború utáni magyar
színházi élet
visszásságairól, politikai
megnyomorításáról, illetve kiemelkedő
alakjairól egy-egy portré, nekrológ vagy
értékelés ad hoc módon, ahogy a szerző
tudatában lecsapódott, illetve a személyes
tapasztalat, kapcsolat alapján, de nem szigorú rendszerbe
foglalva.
A szerző kötetbe szerkesztette mindazt, amit a
színházról mondani akart akár megélt
tapasztalatként, akár tanácsként,
valójában szemtanúként látlelet
formájában, mindehhez az anyagot a Film Színház Muzsika
szerkesztőjeként (1978–1990) és a Nemzeti
Színház igazgatójaként (1991–1999)
gyűjtötte össze. A hatalmas anyagot sikerült
könyvvé formálni, de nem lett
„színháztörténet”, ahogy a
cím ígéri, sem
„régimódi”, sem újmódi.
Talán helyesebb lett volna szerényebb címet adni a
könyvnek, esetleg „fejezetek” vagy
„reflexiók” az újkori magyar
színház történetéből.
Másképp olvasnánk a sok-sok értékes
információt, amit magukban rejtenek az apró
fejezetek, portrék Ablonczy László kedvenc
színészeiről, azokról, akiket szeret
mindmáig, vagy értékel, becsül, mert
kiálltak egy ügy mellett, vagy tehetségesek, vagy a
haza ügyét szolgálják. A könyv
végére természetesen kiderül, hogy
miért is kerültek egymás mellé ezek az
írások – ami azért közben sem volt
titok –, Ablonczy össze akarta foglalni mindazt, ami
színházcsinálás
témájában fontos és számára
axiómaként funkcionál: mitől lesz igazán
„magyar” egy színházi előadás
akár hazai, akár klasszikus vagy kortárs
külföldi a szerzője, mikor van lelke, és mikor csak
utánzás, majmolása a színpadi
játék valami idegenből hozott divatnak.
A szerző által vállalt feladat nem könnyű,
és még nehezebb úgy válaszolni a
kérdésre, hogy nem a témát ragadja meg
elsősorban, hanem személyes emlékeit ötvözi
minden fejezetben a tényekkel, eseményekkel. Minden
fontosnak tartott színészt, rendezőt, írót,
elszenvedett sérelmet, a regnáló
színházak hibáit, jelen színházi
életünk fogyatékosságait hol megnevezve, hol
csak utalva személyekre és a történtekre
próbálja megvilágítani mindazt, amit
elvetendőnek tart, és mindazt, amit ideálként
fogalmaz meg a könyvben: rendszerbe foglalni.
Ablonczy László alapvetően mindenkit ismer a magyar
színházi élet múltjában és
jelenében is, szerkesztőként és
színházigazgatóként komoly feladatokat
látott el, a színházat belülről is jól
ismeri. Néhány mondatában elárulja, hogy
már gyermekkorában ott ült a Csokonai
Színház kakasülőjén, hogy minden
bemutatót láthasson, azóta is figyel minden
színházi eseményre, kitekintése van a
francia színházi életre, éveket
töltött Strassbourgban, Párizsban. A Comédie
Francaise kapcsán írt fejezet a francia
színjátszás
közelmúltjáról és jelenéről
remek betekintést nyújt az olvasónak, mi zajlik a
franciáknál a színjátszás
terén. Még akkor is jól sikerült ez a
fejezet, ha főként azért került a könyvbe, hogy
vele össze lehessen hasonlítani a jelenkori magyar
színházi életet.
A másik terjedelmes fejezet a Raksányi
Gellérttel készült interjú írott
változata. Kutyu a nagy öregek közé tartozott,
mindent tudott, a régiekről és az újakról
is mondott eddig nem tudott információt. Az
interjú 1999 júniusában készült,
Ablonczy igazgatásának lejártakor. A hosszas
beszélgetés kapcsán előkerülnek a
„besúgó dossziék”, mi volt Somlay
Artúr öngyilkosságának előzménye,
Tímár József Szózat
szavalásának tragédiája, a Nemzeti
forradalmi bizottságának (1956) megalakulása,
ebben Darvas Iván, Sinkovits, Bessenyei szerepe, Gábor
Miklós árulása, Major Tamás
igazgatásának visszásságai, Molnár
Gál Péter ügynökmúltja, a
Karády-ügy, Jávor Pál és Páger
hazatérésének körülményei.
Nemcsak a Kutyu-interjú kapcsán, de más
fejezetekben is előkerülnek lehallgatási és
besúgási ügyek: Szakáts Miklós
színész beszervezése, vagy Szeleczky Zita
megrágalmazása emigrálása után,
Latinovits szándékos halálba kergetése,
vagy az 1965-ös Nemzeti Színház
felrobbantásának okai.
Igen, a magyar nemzetre erőszakolt szocialista-kommunista rendszer
tönkretett egy kibontakozó, virágjában
lévő színházi gyakorlatot, amit lefejezett,
és pártembereit tette meg vezető
pozíciókba. Aztán az derül ki, hogy 1989
után nem lett sokkal jobb a helyzet, mert máig
tartóan a politika és a pártok mentén
szakad ketté a színházi élet, tűnnek el a
régi magyar színdarabok, a magyar színházi
hagyományok, s helyette divatok jelennek meg, a
külföldi avantgárd törekvések
majmolása, utánzás, koppintás. Aki nem ezt
csinálja, az avítt, maradi, nacionalista, de
mindenképp tehetségtelen…
Sok kesergés és harag hatja át Ablonczy
könyvét. Kesereg a méltatlanul mellőzöttek vagy
elfeledettek sorsán (Németh Antal rendező, Sütő
András író, Fedák Sári
kitelepítése, Cs. Szabó László
emigrálása, Karády
ellehetetlenítése), és haragszik mindazokra a
múltban és a jelenben, akik önzésből,
karriervágyból, politikai elkötelezettségből,
vagy erkölcstelenségük folytán
megnyomorítottak kiváló tehetségeket, s
taszították őket a kétségbeesésbe
vagy a halálba. Utóbbi csoportban elsősorban Major
Tamásról esik legtöbb szó, rontó
szellemként hat huszonnyolc évvel halála
után is, mert még mindig nem készült
róla egy teljes körű monográfia, ami nemcsak
rendezői elképzeléseit és kiugró
színészi alakításait sorolja fel, hanem
személyiségének gonosz és
ártó voltát is.
És mi a megoldás? –
kérdezhetnénk végül, amiért a
könyv megíródott, és amiért fontos
volt a szerzőnek, hogy a kisebb-nagyobb részek valahogy
egésszé álljanak össze. A megoldás a
nemzeti karakter megtartása és állandó
fejlesztése a színházi előadásokban,
elsősorban a Nemzeti Színházban, ami leginkább
hivatott erre a feladatra. Csak azzal tudunk hatni
külföldön, ami a legbensőbb sajátunk, és
nem az a stílus, amit külföldről másolunk le
jól-rosszul. Ezért áll a francia nemzeti
színjátszás (Comédie Francaise) régi
és jelenkori példája a könyv
végén mintegy útmutatóként: az
1968-as diáklázadások tönkre akarták
tenni az intézményt, de ez csak pillanatokra
sikerült nekik. A francia hagyomány ma is él,
fejlődik, és nem visz be aktuálpolitikát a
játékba. Kisebb hangsúllyal, de a lengyel
példa is megemlítődik a jó nemzeti
színjátszás kategóriájában.
Ablonczy könyve tartogat számunkra
néhány olyan fejezetet, amiben egy eddig ismereten
aspektusból világít meg irodalmi
konvenciókat, amelyek ezáltal más
megvilágításba kerülnek. Ilyen pl.
Móricz Zsigmond párizsi kiruccanása, Kun
Béla jelenete Kosztolányi Édes Anna c.
regényének elején, Harag György, Sík
Ferenc rendezők művészi
kiválóságának fontos részletei,
Molnár Ferenc műveinek a Nemzetibe emelése, vagy
Szabó Zoltán mindenki mástól
különböző színházi kritikái
1939–1944 között. És van még sok
jó írás Héjja Sándorról,
István bácsiról (Ferenczy István),
Dajkáról és Tolnairól.
Hasznos dolog Ablonczy könyvét elolvasni – nem
színháztörténetként –, mert
utána foglalkoztatja az olvasót mindaz, amiről szó
esik. Ha sokszor az is az érzésünk, hogy
feleslegesen vagdalkozik jobbra és balra egyaránt,
dühe nem mindig helyes és főként nem okos(!),
szívesen vitatkoznánk vele némely
színházi kérdésekben komolyan,
igazán.
(ABLONCZY László:
Régimódi színháztörténet. Bp.
Kairosz, 2012. 579 p.)
♣ ♣
♣