Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

KÖNYVESPOLC

Földesdy Gabriella

Régimódi színháztörténet

Ablonczy László könyve

A könyvcímnek folytatása is van, kinagyított írógépbetűkkel azt olvashatjuk a borítón: „ÁVH-s iratokkal… és Raksányi Kutyával”. Valóban, gazdagnak mondhatjuk a könyv mellékleteit, sok fénykép, a szerzőhöz írt levél, plakát illusztrálja a szöveget, és nem utolsósorban több tíz oldalnyi ÁVH-s ügynökjelentés másolata a Történeti Hivatalból.

Ablonczy László könyve kor- és kórkép a II. világháború utáni magyar színházi élet visszásságairól, politikai megnyomorításáról, illetve kiemelkedő alakjairól egy-egy portré, nekrológ vagy értékelés ad hoc módon, ahogy a szerző tudatában lecsapódott, illetve a személyes tapasztalat, kapcsolat alapján, de nem szigorú rendszerbe foglalva.

A szerző kötetbe szerkesztette mindazt, amit a színházról mondani akart akár megélt tapasztalatként, akár tanácsként, valójában szemtanúként látlelet formájában, mindehhez az anyagot a Film Színház Muzsika szerkesztőjeként (1978–1990) és a Nemzeti Színház igazgatójaként (1991–1999) gyűjtötte össze. A hatalmas anyagot sikerült könyvvé formálni, de nem lett „színháztörténet”, ahogy a cím ígéri, sem „régimódi”, sem újmódi. Talán helyesebb lett volna szerényebb címet adni a könyvnek, esetleg „fejezetek” vagy „reflexiók” az újkori magyar színház történetéből. Másképp olvasnánk a sok-sok értékes információt, amit magukban rejtenek az apró fejezetek, portrék Ablonczy László kedvenc színészeiről, azokról, akiket szeret mindmáig, vagy értékel, becsül, mert kiálltak egy ügy mellett, vagy tehetségesek, vagy a haza ügyét szolgálják. A könyv végére természetesen kiderül, hogy miért is kerültek egymás mellé ezek az írások – ami azért közben sem volt titok –, Ablonczy össze akarta foglalni mindazt, ami színházcsinálás témájában fontos és számára axiómaként funkcionál: mitől lesz igazán „magyar” egy színházi előadás akár hazai, akár klasszikus vagy kortárs külföldi a szerzője, mikor van lelke, és mikor csak utánzás, majmolása a színpadi játék valami idegenből hozott divatnak.

A szerző által vállalt feladat nem könnyű, és még nehezebb úgy válaszolni a kérdésre, hogy nem a témát ragadja meg elsősorban, hanem személyes emlékeit ötvözi minden fejezetben a tényekkel, eseményekkel. Minden fontosnak tartott színészt, rendezőt, írót, elszenvedett sérelmet, a regnáló színházak hibáit, jelen színházi életünk fogyatékosságait hol megnevezve, hol csak utalva személyekre és a történtekre próbálja megvilágítani mindazt, amit elvetendőnek tart, és mindazt, amit ideálként fogalmaz meg a könyvben: rendszerbe foglalni.

Ablonczy László alapvetően mindenkit ismer a magyar színházi élet múltjában és jelenében is, szerkesztőként és színházigazgatóként komoly feladatokat látott el, a színházat belülről is jól ismeri. Néhány mondatában elárulja, hogy már gyermekkorában ott ült a Csokonai Színház kakasülőjén, hogy minden bemutatót láthasson, azóta is figyel minden színházi eseményre, kitekintése van a francia színházi életre, éveket töltött Strassbourgban, Párizsban. A Comédie Francaise kapcsán írt fejezet a francia színjátszás közelmúltjáról és jelenéről remek betekintést nyújt az olvasónak, mi zajlik a franciáknál a színjátszás terén. Még akkor is jól sikerült ez a fejezet, ha főként azért került a könyvbe, hogy vele össze lehessen hasonlítani a jelenkori magyar színházi életet.

A másik terjedelmes fejezet a Raksányi Gellérttel készült interjú írott változata. Kutyu a nagy öregek közé tartozott, mindent tudott, a régiekről és az újakról is mondott eddig nem tudott információt. Az interjú 1999 júniusában készült, Ablonczy igazgatásának lejártakor. A hosszas beszélgetés kapcsán előkerülnek a „besúgó dossziék”, mi volt Somlay Artúr öngyilkosságának előzménye, Tímár József Szózat szavalásának tragédiája, a Nemzeti forradalmi bizottságának (1956) megalakulása, ebben Darvas Iván, Sinkovits, Bessenyei szerepe, Gábor Miklós árulása, Major Tamás igazgatásának visszásságai, Molnár Gál Péter ügynökmúltja, a Karády-ügy, Jávor Pál és Páger hazatérésének körülményei. Nemcsak a Kutyu-interjú kapcsán, de más fejezetekben is előkerülnek lehallgatási és besúgási ügyek: Szakáts Miklós színész beszervezése, vagy Szeleczky Zita megrágalmazása emigrálása után, Latinovits szándékos halálba kergetése, vagy az 1965-ös Nemzeti Színház felrobbantásának okai.

Igen, a magyar nemzetre erőszakolt szocialista-kommunista rendszer tönkretett egy kibontakozó, virágjában lévő színházi gyakorlatot, amit lefejezett, és pártembereit tette meg vezető pozíciókba. Aztán az derül ki, hogy 1989 után nem lett sokkal jobb a helyzet, mert máig tartóan a politika és a pártok mentén szakad ketté a színházi élet, tűnnek el a régi magyar színdarabok, a magyar színházi hagyományok, s helyette divatok jelennek meg, a külföldi avantgárd törekvések majmolása, utánzás, koppintás. Aki nem ezt csinálja, az avítt, maradi, nacionalista, de mindenképp tehetségtelen…

Sok kesergés és harag hatja át Ablonczy könyvét. Kesereg a méltatlanul mellőzöttek vagy elfeledettek sorsán (Németh Antal rendező, Sütő András író, Fedák Sári kitelepítése, Cs. Szabó László emigrálása, Karády ellehetetlenítése), és haragszik mindazokra a múltban és a jelenben, akik önzésből, karriervágyból, politikai elkötelezettségből, vagy erkölcstelenségük folytán megnyomorítottak kiváló tehetségeket, s taszították őket a kétségbeesésbe vagy a halálba.  Utóbbi csoportban elsősorban Major Tamásról esik legtöbb szó, rontó szellemként hat huszonnyolc évvel halála után is, mert még mindig nem készült róla egy teljes körű monográfia, ami nemcsak rendezői elképzeléseit és kiugró színészi alakításait sorolja fel, hanem személyiségének gonosz és ártó voltát is.

És mi a megoldás? – kérdezhetnénk végül, amiért a könyv megíródott, és amiért fontos volt a szerzőnek, hogy a kisebb-nagyobb részek valahogy egésszé álljanak össze. A megoldás a nemzeti karakter megtartása és állandó fejlesztése a színházi előadásokban, elsősorban a Nemzeti Színházban, ami leginkább hivatott erre a feladatra. Csak azzal tudunk hatni külföldön, ami a legbensőbb sajátunk, és nem az a stílus, amit külföldről másolunk le jól-rosszul. Ezért áll a francia nemzeti színjátszás (Comédie Francaise) régi és jelenkori példája a könyv végén mintegy útmutatóként: az 1968-as diáklázadások tönkre akarták tenni az intézményt, de ez csak pillanatokra sikerült nekik. A francia hagyomány ma is él, fejlődik, és nem visz be aktuálpolitikát a játékba. Kisebb hangsúllyal, de a lengyel példa is megemlítődik a jó nemzeti színjátszás kategóriájában.

Ablonczy könyve tartogat számunkra néhány olyan fejezetet, amiben egy eddig ismereten aspektusból világít meg irodalmi konvenciókat, amelyek ezáltal más megvilágításba kerülnek. Ilyen pl. Móricz Zsigmond párizsi kiruccanása, Kun Béla jelenete Kosztolányi Édes Anna c. regényének elején, Harag György, Sík Ferenc rendezők művészi kiválóságának fontos részletei, Molnár Ferenc műveinek a Nemzetibe emelése, vagy Szabó Zoltán mindenki mástól különböző színházi kritikái 1939–1944 között. És van még sok jó írás Héjja Sándorról, István bácsiról (Ferenczy István), Dajkáról és Tolnairól.

Hasznos dolog Ablonczy könyvét elolvasni – nem színháztörténetként –, mert utána foglalkoztatja az olvasót mindaz, amiről szó esik. Ha sokszor az is az érzésünk, hogy feleslegesen vagdalkozik jobbra és balra egyaránt, dühe nem mindig helyes és főként nem okos(!), szívesen vitatkoznánk vele némely színházi kérdésekben komolyan, igazán.

(ABLONCZY László: Régimódi színháztörténet. Bp. Kairosz, 2012. 579 p.)


♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©