A szerzőnek ez a nyolcadik regénye (olvashatjuk a
fülszövegben), még kell hozzá egy
„fél” kötet, és máris
Fellininél vagyunk. Persze az egyéb eddig megjelentekkel
együtt ez már az ötven-valahányadik
önálló kötete, benne drámák,
esszék, életrajzok és a hét előző
regény, meg mindenféle visszaemlékezés a
tanulóévekről, a filmes kapcsolatokról. Nem csoda,
hisz évekig dolgozott dramaturgként,
filmstúdióban Nemeskürty tanár úr
mellett, rádióban műsorvezetőként,
könyvsorozatok szerkesztőjeként.
Kelecsényi mindenről tud hosszasan fecsegni, legjobban
persze a klasszikus zenei élményeiről és az
irodalmi olvasmányokról,
filozófiáról. Szóval igazán tanult
szerző intellektuális háttérrel…
De most nem „csak” erről van szó. Ebben a
regényben egy koros férfi szerelméről ír
fiktív történetet a nála sokkal fiatalabb
(kb. a lánya lehetne) énekesnő iránt. Sok ilyen
történetet ismerünk regényekből, filmekből,
azért az övé nem annyira egyszerű, mondjuk, sok
csavar van benne. Először is a regény (181 oldal)
két főrészből áll: az első rész a
szöveg kétharmadát teszi ki (124 oldal), míg
a második rész a maradék 57 oldalt. Ez mintha
lefedné az aranymetszés szerkesztésének
szabályát (2/3 : 1/3), kérdés, mire
használja a szerző ezt a klasszikus arányt? Az első,
hosszabb részben a főhős (Batári Dániel)
hamvasztása előtt várakozva a kemencére,
meséli el kudarcokkal, csalódásokkal teli
kapcsolatát Anitával (ő Godinak hívja), aki miatt
halálát lelte Rómában, a Colosseum
tetejéről lezuhanva. Dániel immár csak
éteri (szellemi?) entitásként létezik, mert
halottként anyakönyvezve, egy krematórium
folyosóján mai materiális világunkban nem
létezőnek tekinthető. A várakozás idejét
használja fel arra, hogy ismertesse az olvasóval az
énekesnő iránti szerelmét, a kevés meghitt,
átélt és boldog percet és a jóval
több üresjáratot ebben a viszonyban, közönyt
a lány részéről, megcsalást, a lány
anyjának igazságtalan
számonkéréseit, szóval a szerelmi
szenvedés perceit. Tudjuk, aki jobban szeret, az szenved.
Szándékosan morbid a kezdés, a
kétharmadnyi vallomás, öngyötrés, az
elhallgatott kérdés állandó
jelenléte a szövegben: miért bánik így
vele a lány, aki élete szerelme, miért hagyja el,
miért nem engedi, hogy szeresse totálisan? Úgy,
ahogy az igazi szerelmesek szeretnek. Hiszen Dániel
abszolút ideális partner, rajong
kedveséért, mindent megtesz érte, okos,
ügyesen intézi Godi zavaros ügyeit, csak azt
várja el szerelmétől, hogy teljesen az övé
legyen. Ám Godi bizonytalan egzisztencia, az énekes
karrier mindennél fontosabb neki, előnytelen
szerződéseket köt kétes hírű zenekarokkal,
átverik, becsapják, gázsiját nem fizetik ki
stb. A lány a hozzá méltatlan férfiakat
tünteti ki, akik viszont nem becsülik meg őt, a minden
szempontból neki való férfi
rajongását azonban nem értékeli. A
nyilvánvaló korkülönbség nem lehet
akadály, amit sok példával lehet
alátámasztani.
A második (egyharmad) részben Dániel
barátja (Ferenc) egyes szám első személyben mint
örökös, vagy inkább a halott akaratának
végrehajtója megpróbálja megérteni,
mi történt, ki ez a fiatal énekesnő, miért
halt meg Dániel. Több oldalról közelít a
történtekhez, temetés, a baleset
körülményei, Anita személyisége
és szülei, de a kapcsolat természetét ő sem
képes feltárni. Igazságtalan sors, viszonzatlan
„érzemény”, sőt a szerelembe való
belehalás is felmerül. A barát szerepe
sokrétű: a halott érdekét képviseli,
akaratát hajtja végre (temetés szervezése,
Anita szereplése a hamvasztás utáni
búcsúztatón a Le
tourbillon c. dallal), nyomozás a baleset
ügyében, szándékosság, vagy
véletlen, de ezenközben kapunk kitekintést a
foglalkozására. Zenei szerkesztőként sikeres
rendezői (netán karmesteri?) feladatok
megoldásairól is beszámol, a munkája egyben
hobbija is, mellesleg két lábon járó
lexikon, akár az elhalt barát. Minden hiába, a
kitűnő komolyzenei szakember, Ferenc – bár megfeszül
–, ő sem tud kiigazodni Dani és Anita (Godi)
szerelmének kudarcán. A Falstaff
záró fúgájának
szövegével fejezi be a beszámolóját:
„Ez a világ oly furcsa”.
De nem itt van a befejezés. Az utolsó négy
oldal Anita naplójának utolsó lapjait
idézi. Már 2047-ben járunk, a lány egy
ápolási intézményben fekszik,
betegsége hamarosan rosszra fordul, bénulás
következtében már a naplót sem tudja
folytatni. Amit megtudunk, nagyon fontos: megbánta
Dániellel szembeni hideg, lekezelő magatartását,
most tudja értékelni, a férfi mennyi jót
tett vele, mennyire szerette. Őszintén beismeri, nem
becsülte meg Dániel iránta érzett
szerelmét, elítéli fiatalkori önmagát,
felelőtlen nemtörődömségét.
Elégtétel? Igen, azt a funkciót tölti be kb.
az események után huszonöt évvel. Az
igazságszolgáltatás malmai a
valóságban még lassúbbak, mint a
bíróságé.
Mit is szűrhetünk le a regény meséjéből?
A földi lét lényege, hogy igazságtalanul oszt
jót és rosszat. Balsors vagy szerencse alapján
kapjuk, amit ránk mér a sors, érzelmeink
észérvvel nem magyarázhatóak.
Érdekeinket képtelenek vagyunk felismerni, az
érzelmek pedig becsapnak, félrevezetnek, dróton
rángatnak bennünket (ld. a könyv
borítójának bábjait).
„A halálban az is
rossz, hogy arra már nem lehet reagálni”
– ezt a mondatot a főhős bizonyos Miki bácsi
szájába adja, feladva a leckét, vajon ki lehet
Miki bácsi? Nekem Jancsó Miklós filmrendező jut
eszembe, bár én csak azt hallottam tőle, hogy kár
reménykedni, mert a halál után nincs semmi, vagyis
ő a totál megsemmisülés
anyagelvűségében hitt, míg a regény főhőse
halála után „teszi közzé”
mindazt, ami fontos volt számára. Batári
Dániel korántsem materialista, a halál
számára nem a totál nihil, éppen a
hamvasztás előtti időszakot tölti ki a viszonzatlan
szerelem stációiról történő
beszámolóval. S kiderül, hogy a szerelmi
történet is csupán ürügy, mivel a
halál utáni üzenet célja
valójában „az idő
mentése”, a félelem attól, hogy
hamarosan eltűnik a szépirodalom olvasása, majd nem
sokkal később a bármilyen technikai eszközön
történő olvasás. És eltűnik maga az
olvasás mint életfunkció. Utóbbi
típus művelője kihaló állatfajnak
számít már manapság is, mert nem
szórakozásból, nem műveltsége
gyarapodása okán olvas, hanem lételeme az, mint a
levegővétel. Az idő mentése Kelecsényinél a
múlt abszolút mérvű megőrzése, a ne vesszen
el „egyetlen könnycsepp,
egyetlen örömkiáltás ne feledtessék el”
gondolata.
Ezt közvetíti felénk a lényeget kifejező
cím: A feledés veszedelme, amely kilúgozza az
emberi agyat, hosszú távon zombivá tesz, mivel a
homo sapiens kizárólag az emlékezetével
létezik. A regény ezen tartalmai közben jutottak
eszembe Annie Ernaux-nak, a Nobel-díjas (2022) francia
regényírónak művei és
Kelecsényiéhez hasonló gondolatai. Ernaux
expressis verbis kimondja, hogy csak az létezik személyes
életünkben, amire emlékezünk. Amit nem
őrzünk meg az emlékezetünkben, az mintha meg sem
történt volna velünk. Aki nem emlékezik, az nem
is létezik. Rajta keresztül visszafelé eljutunk
Prousthoz és Az eltűnt időhöz.
A téma remek lehetőséget ad az írónak,
hogy szereplőit valós helyzetekbe hozza, életszerű
jeleneteket alkosson. A rajongó férfi és a
hálátlan, közönyös fiatal nő, aki
örömcsapdaként működik és taszítja
halálba Dánielt, e szerelemnek első számú
áldozatát. A kitűnő témához formailag
és stilisztikailag is tökéletes
megvalósítás szükségeltetik. E
téren azonban hagy némi kívánnivalót
a regény.
Értünk mindent, a fájdalmas érzelmeket,
Anita földöntúli szépségét
és különleges báját („a kislánynak látszó
veszedelmes nőszemély”), ami
ellenállhatatlanná teszi annyira, hogy empatikusak
vagyunk Dániel veszteségérzéseit illetően.
De vannak nem elhanyagolható részletek, amit nem
értünk. A regény felépítése, a
két részre osztott (ami valójában
három) történetmesélés eredeti
ötletnek tűnik, csak az a baj, hogy a főhősnek és a
barátnak karaktere szinte egyáltalán nem
válik el egymástól. Főhős és barát
egy tőről fakad, ugyanazok a problémák gyötrik őket,
ami még nem lenne baj, de azonos karakter azonos
szóhasználattal nem szolgálja a regény
célját. A barát figurája a külső
szemlélő szerepét kellene, hogy betöltse,
egyféle tükör vagy rezonőr lehetne. A
szándék mindvégig megvan a
szétválasztásra, érezzük
jelenlétét, de a megvalósítás
alulmarad.
A szerző történetmesélése egy
másik ponton is megbicsaklik, mert unos-untalan kilép az
általa teremtett karakterből, és saját
magával helyettesíti. Ezt éppen a két
főszereplő sajátos megjegyzései árulják el.
Mindketten klasszikus zenei példákat hoznak („Adagietto tétel, nem is Mahler
miatt, Visconti miatt, Thomas Mann miatt”; „Richter
játssza, persze, hogy Richter, ki más?”
„Hétfátyoltánc […] Karl Böhm
vezényletében”; „fordított Don
Giovanni finálé”). Bennfentes
információkkal rendelkeznek, előadókra, zenekarra,
karmesterre hivatkoznak, világirodalmi figurákkal
példálóznak, és általában
kissé közhelyes kiszólásokkal
zárják le a bekezdéseket („Ez aztán nem semmi”;
„megvenni kilóra”; „a lényeg, ami
lényeg”; „ott vagy, ahol a part szakad”;
„s akkor finoman szóltam”; „a mindennapi
élet sava-borsa” stb.) A műveltség és
a közhelyek ily mértékű egymás mellett
való alkalmazása egyfelől ellentmondásos,
másfelől magamutogatás. A tudás kényszeres
fitogtatása inkább a par excellence
esszéregények sajátsága, nem a
fiktív történetmesélésé.
Summa summárum, a regény magával ragadja az
olvasóját (elsősorban azt a fajtát, aki
életvitelszerűen olvas, szereti az esszéregényt
és a szerző gyakorta előbukkanó önreflexiós
megnyilvánulásait), mivel olvasóként is
egyre inkább belebonyolódunk a két (azaz
három) főszereplő baráti-szerelmi viszonyaiba. A
regény abban is eltér a szokványostól, hogy
a két férfi és egy női szereplő semmilyen szinten
nem alkot szerelmi háromszöget (szerencsére), no meg
abban is, hogy végül nem tudjuk meg, Dani
naplóját ki juttatta el barátjához.
Legyen ennyi elég ahhoz, hogy egy regényt
elolvassunk. A könyv hátsó borítója
még azt is megpendíti, akár
detektívregényként is olvashatnánk e 181
oldalt, ha közben más nem jut az eszünkbe. De
hát épp ez az! Hogy mennyi minden jut eszünkbe
közben. Hát ezért!
(Kelecsényi
László: A feledés veszedelme. Gondolat K., Bp.,
2025, 181 [3] p.)
*
