Azt hiszem, ez a téma sokunkat megérintett,
és azonnal a géphez invitált, hogy leírjuk
a véleményünket, de leginkább az
érzéseinket ezzel kapcsolatban. E két fogalom
kéz a kézben jár, és azt hiszem, mindenki
átérezte már, vagy bemutatkozott sokaknak e
két dolog az életében.
Mert mi is a hit? Szerintem egy létező, vagy a
spirituális létben lévő személy, illetve
valamiféle eszmerendszer iránti bizalmat jelent.
És mi a csalódás? Szerintem a remény
és a valóság közti űr.
A vallásos ember tudja, hogy: „A hitben Krisztus
nemcsak az, akiben hiszünk, nemcsak Isten szeretetének
legnagyobb megnyilvánulása, hanem az is, akivel
egyesülünk, hogy hinni tudjunk.” (Ferenc pápa)
Aki nem vallásos, annak kell egy kapaszkodó, kell
egy személy, kell egy szemlélet, amivel, vagy akivel
azonosulni tud, hogy hinni tudjon. És ha hiszünk valakiben,
vagy valamiben, kitágul a látószögünk,
többet látunk és másképpen
kezdünk gondolkodni, cselekedni és élni. Így
a hitünkkel látunk, vagyis nem az
érzékeinkkel. A hit a közösséghez
tartozás érzését erősíti,
viselkedési mintákat ad, és segít a
nehézségekkel való megküzdésben.
Én még emlékszem kisdobos és
úttörő koromra. Annyira meggyőződéssel és
hittel vettünk részt ezekben a szervezetekben! Mert
elfogadtunk egy eszmerendszert, teljes mértékben
azonosultunk vele, ragaszkodást, bizalmat jelentett az
odatartozás. Hittünk a tanított elméletekben,
mert sem tapasztalati, sem logikai úton igazolni, vagy tagadni
nem tudtuk az elméleteket.
Aki vallásos, annak a hit a bizalom és az Isten
igéjére épülő életvitel mindenkor a
fontos.
Kisgyermek koromban a gyerekek óriási
többsége hitt az olyan teljességgel alapvető
dolgokban, amelyeket belénk sulykoltak, és a bennük
való kételkedés szinte lehetetlen volt.
Hiába hallottunk mást a szüleinktől, nem nekik
hittünk, hanem tanárainknak, úttörő
vezetőinknek stb.
Aztán kamaszkorban, a történelmi
változások idején, amikor az
egyéniségünk kezdett kibontakozni, ért mind
nyájunkat a csalódás. A nagy
kiábrándulás, hogy amiben évekig
hittünk, most teljesen más színezetet vett. A
bizalom, a hit az eddigi eszmékben, az érzelmi
kötődés átcsapott a hitetlenségbe, bizalom
vesztésbe, kiábrándultságba. Egy dolog
megmaradt: a hit magamban, a képességeimben. Ez
segített túllépni a keserves
csalódásokon, hogy amiben serdülő koromig hittem,
mind másképp értendő, és tovább nem
követendő. Úgy éreztem, hogy ezután biztosan
csak a tudomány által bizonyított tényekben
fogok hinni. Sajnos, vallási nevelést nem kaptam sem
én, sem akkori kortársaim jórésze.
tehát azt a kapaszkodót elvették tőlünk.
Emlékszem, hogy a szüleim mesélték, hogy
titokban kereszteltek meg, és sokáig titkolták azt
is, hogy templomba járnak. Pedig gyerekként hittük a
karácsony szentségét, bár azt sem tudtuk,
hogy mi az. És annak ellenére, hogy nem hiszek a
vallásban, szinte minden nap elsóhajtom magam: „Jaj
Istenem!”
De épp így nem hiszek a jóslásokban, a
tudománytalan hiedelmekben, állításokban
sem.
Utánaolvastam, hogy különböző korokban
másként értelmezték a hit fogalmát.
Az ókorban Parmenidész az érzéki
benyomásokon és tapasztalatokon alapuló
tudásban nem hitt, szerinte az csak dogma, nincs benne igaz
bizonyosság.
A középkorban a kereszténység a
bibliai igazságokban hitt. Kant úgy hitte, hogy a
tudás nem a tapasztalatban van, hanem az értelemben, a
rációban. Ezzel ellentétben Hume azt
állította, hogy csak a tapasztalat lehet biztos
forrása a megismerésnek. A marxisták
körében egy új fogalom alakult ki: a szocialista hit.
Rupprecht és Loeser a „forradalmi hitről”
beszélt, amely „olyan társadalmi
érzület, mely egyidejűleg alapul tudáson és
tapasztalaton”. A hit ebből a szempontból tehát
„az érzelmi erő és kötődés fogalma,
amellyel a társadalom életében sor kerül egy
meghatározott cél
fölvállalására”.
Sinkaruk többek közt a hit
jövőre-irányultságát hangsúlyozta,
szerinte a hit olyan „pszichikai jelenség”, amely
„genetikusan az ember célkitűző
tevékenységével függ össze, a jövő
képét foglalja magában, ama törekvés
eredményeképp, hogy előzetesen megragadhatók
legyenek a jövőben rejlő lehetőségek”. A hit
területén az ember „a képzelőerő
jelenségeit valóságosként élheti
meg, s a múlt és a jövő jelenné válhat
a számára”.
Mindegy, hogy ki miként éli meg a hit
jelentőségét, egy biztos, valamiben, valakiben hinni
kell. A hit vigaszt ad és célokat mutat. Segít az
embereknek eligazodni a világban. És legyen az ember
vallásos vagy nem, a [jó] hit
alázatosságra, engedelmességre, jó
csekekedetek végrehajtására buzdít, lelki
erőt ad.
Felnőtt korban már kialakult az emberben az az
iránytű, amely megmutatja, hogy miben higgyen, miben ne. Persze,
így is érik az embert csalódások.
A csalódás egy olyan elégedetlenkedő
érzés, amely az elvárások vagy
remények meg nem valósulását követi.
Ilyenkor azt érzi az ember, hogy kirántják a
lába alól a talajt, és az addigi biztos
bástyákat egyszerűen csak ledöntik. És
hányszor előfordul velünk, hogy valamire nagyon
vágyunk, már látjuk is lelki szemeinkkel,
aztán mégsem kapjuk meg. Ilyenkor óriási
szakadék tátong a vágyott és a kapott
valóság között, fájdalmas
érzések keletkeznek. Hányszor
történnek bosszantó dolgok életünkben. A
kellemetlenségekre sosem vagyunk felkészülve. Csak
állunk tátott szájjal, ha olyasmi
történik, amit addig el sem tudtunk képzelni.
Ilyenkor kell a hit, az önmagunkba vetett hit, ami eloszlatja a
keserűséget a lelkünkből. Mert a keserűség soha nem
végállomás. Csupán egy
állomás, ahol vagy leszállunk, vagy utazunk
tovább, a döntés a miénk. Ha hiszel magadban,
tovább tudsz lépni. És újra tudsz hinni az
emberekben. Mert ha sosem szavazunk bizalmat valakinek,
elveszíthetjük. Ám ezzel is vigyázni kell,
mert ha mindig odaajándékozzuk a hitünket, mi
veszhetünk el. A hit elvesztése és a
csalódás sajnos sokszor figyelmeztetés
nélkül érkezik, de bízni kell
önmagunkban, mert saját magunkban csalódni a
legfájdalmasabb.
*
