A szilveszteri tűzijátékot az ablakból
nézte. A negyedik emeletnek is megvan az előnye. Persze lift
nincs, a lakás is pocsék. Vagy inkább fura. A kis
belépővel szemben a fürdőszoba, balra meg idomtalan
hosszú háló-nappali, és rejtélyes
módon egy kis konyhaféle a legvégén jobbra.
A nagy ablak mellékutcára meg a szemközt
terpeszkedő, málló vakolatú házra
néz.
Ezt tudta megvenni a válása után, de
mindenképpen a környéken akart maradni. Közel
volt a munkahelye, ahol már évtizedek óta
dolgozott. Szerette az irodát. Azért már nem
olyan, mint régen. Amikor kezdett, még
tanácsháza volt, érettségi után
amolyan lóti-futi lett, kávét főzött,
iktatott, ment a postára. Majd gépíró
iskolába küldték, szerette, máig
emlékszik az első órára. Húsz lány
ült a teremben, a metronóm beállítva,
egyszerre írták az alapbillentyű első négy
betűjét, ritmusra: asdf – ez volt a kezdet. Jól
gépelt, szépen, évekig ő írta le a
legfontosabb jelentéseket, ünnepi beszédeket, a
minisztériumokba küldött bizalmas leveleket. A
hivatalnokok jöttek, mentek, ő maradt. Pontos volt,
megbízható, szívesen
túlórázott. Ráért.
A fia olyan hamar felnőtt! Mindig is komoly, szófukar
gyerek volt, távolságtartó, mint az apja.
Vidéki gimnáziumba ment, kollégiumba, alig
látta. Egyetemre meg az ország másik
felébe. Aztán pár év külföldi
munka után hazaállított egy lánnyal, ő volt
a menye. Egy szavát se értette. Náluk
karácsonyozott, az unokája tündéri pici
lány, most kezd gagyogni.
Hogy elrohantak az évek! Amikor bejött a
számítógép, a szövegszerkesztő,
pánikba esett.
Nem szerette a modern technikát, de persze megtanulta. A
továbbképzésen előnynek számított,
hogy ragyogóan gépelt, a klaviatúra majdnem olyan
volt, mint a kedvenc Optimáján annak idején.
Nem tudott angolul sem, az oktató, lezser fiatalember,
kinyúlt pulóverben, dobálózott a
szakszavakkal, a többiek bólogattak. Égett az arca,
tudta, a háta mögött kinevetik. A
tanácsházából már rég
polgármesteri hivatal lett,
átépítették, a sok kis
irodából csináltak egy nagyot. Kis
kutricákban kellett üldögélni, át
lehetett látni egymáshoz. Az ő asztalán
katonás rendben álltak az iratok, ha kész lett
valamivel, dossziéba rakta, gyöngybetűkkel írta
rá, mit tartalmaz.
A fiatalok nyomkodták a kütyüket,
átkiabáltak egymáshoz: lájkolj már,
tageljetek! Úgy érezte, elrohant mellette a világ.
Ledolgozott 40 évet. Most nyugdíjba ment. Ez az egy
munkahelye volt, a hivatalos ügyekkel nem volt semmi
probléma. Tavaly letették a földszintre, ő
irányította el az embereket, hova forduljanak a
bejelentéseikkel. Ezt is lelkiismeretesen csinálta,
így szokta meg.
Olyan kis pedáns – mondta rá az a magas,
fekete hajú fiatal lány, s hangosan kuncogott. Ivettke,
így hívták a csinoska lányt, mindig
hamarabb ment el, mint a munkaidő vége, de neki, úgy
látszik, ezt is elnézték. Ő persze sose sietett.
Egy magas, jól öltözött férfi, olyan
hatvanas, az utóbbi hetekben gyakran jött. A műszaki
osztályra járt. Udvarias volt, néha
váltottak egy-két szót. Az utolsó
munkanapon ott állt a kapuban, kezében egy szál
sárga rózsa. Őt várta. Hazáig
kísérte, majd megkérte, találkozzanak. Ő
elpirult.
Lehet, hogy még vár rá valami jó?
*
