Az első Léna-csillagocska valamikor gyermekségem
csodás távlatában villant fel az anyai szeretet
holdudvarában. Kigyúlt, s pislogott sápadt
fényével, mikor édesanyám egy önfeledt
pillanatában a hívatlan-kelletlen, sort
zárónak érkezett kicsinyét így
szólította: – Drága Magdalénám!
A Magda mély gordonka hangjai nem jutottak el
szívemhez, csak a turbékolás vége
ért el, s maradt meg: Lénám. Keveset
szólított így az anyám. Talán
még egyszer-kétszer. Mégis ott pislog az a
kifakult első pici csillag a távol elején,
megbújik a megfáradt ölben, piheg a dolgos
kéz simító ujjhegyén. Harmat-sóhaj
gyöngyszeme az anyám imádkozó ajkán.
A második csillagocska ifjúságom
kékségében lobbant fel egy ismerkedéskor.
Bemutatkoztam tisztán, érthetően. A férfi
megkérdezte:
– Hogy szólíthatom?
És pötyögtek elém a beceneveim kedvesen,
mint tipegő pelyhes kislibák. Lebiggyesztett ajakkal
ráztam a fejem.
– Bűnbánó Magdolna? – nevetett.
– Nincs bűnöm, amit bánnom kellene –
huncutkodtam.
De a „bűnbánó” szó előcsalta az
első csillagocskát az összeforrasztott napok
időláncának elejéről, és belesüllyedve
a fekete éjszaka-szempárba, váratlanul kihazudtam
magamból a sokadik bűnt: Édesanyám mindig
Magdalénának hív. (Pedig csak szerettem volna,
hogy így legyen.) Ő is a szó végét ragadta
meg, mint kocsis az istrángot, s belekapaszkodott.
– Léna! Lé-na! – ismételgette.
Lobogott az l, zenélt az é, zsongott az n, altató
mesévé olvadt az a, és az egész eső
utáni harangszóként zengett bennem. Közben a
halvány Léna-csillag már újra
fényleni kezdett. Pár hónapig csak ragyogott az
izzó leveleken, majd lefutott a kékről az örök
sötétségbe.
Harmadszor több évtizeddel ezelőtt tűnt fel Budapesten
az amatőr költők és írók egyik
országos találkozóján. Porubszky
Ildikó azt javasolta, hogy az asszonyok a
lánynevükön jelentessék meg
írásaikat.
Szabó Magda – sóhajtottam
elégedetlenül. Eszembe jutott, hogy első
próbálkozásom a mátészalkai Esze
Tamás Gimnázium újságjában ezen a
néven lapult a stencilgép alá hajdanán. De
a debreceni „óriás” után hogy
jövök én, mit akarhatok ezzel a névvel!
És akkor ott a remény mélységes
kútjának víztükrén ismét
megcsillant a Lénaság. Szabó Léna! Ezek a
szavak jelezték a budapesti folyóiratban a verseim egy
ideig. De nem én voltam mögötte. Idegenül
néztem rá, nem éreztem magaménak. Hanem
– úgy két évre rá –
felerősödött az alliterált fény, hogy
tükrözze asszonyi voltom, s Losonczi
Lénává váljon, és visszamosolyogjon
rám a győri Zsarát* című lapból.
Talán csak azért jött létre ez az
újabb villanás, hogy a postás ne adja át
nekem az érkezett küldeményt.
Vagy inkább azért, lássuk, kiállja-e a
harmadik próbát is a csillagocska. Talán
azért, hogy tündököljön még egy
parányit, mielőtt végleg belecsusszanna az
elfeledés sűrű homályába…
–––
* A korán elhunyt győri Porubszky
Ildikó lapja volt. – A szerk.
*
