Mínuszoknak erdejében fenyők szűkölnek a
télben, égnek dermed néma jajuk, egyre
fehérebb sóhajuk. Szűziesen öltözötten
pukedliznek szél-köntösben. Csodálattal lesnek
körbe, ránéznek a jégtükörre,
szépnek találják magukat, megvillantják
tobozukat. Bókolnak a csillagoknak karácsonyi
fénypalástban, megszépülnek,
üdvözülnek gyantapöty-työs illatárban.
Békességet szimatolnak arra járó
apró vadak, menedéket kínálgatnak
tűlevéllel tűzdelt gallyak. Ábrándozva simogatja
holdsugár az árnyaikat, szeretetbe beburkolja,
megpaskolja vállaikat. Olyan gyengéd, oly megható,
lelkemet is megnyugtató: remény csillan fenn az
égben, melegség árad a légben, csillag
ül a fenyőcsúcsra, vigyáz a fa, meg ne
szúrja… Kismadárkák borzolódnak,
szép énekre hangolódnak, díszként
csücsülnek az ágra, békét hoznak a
világra.
Aki ekkor erre téved, áhítattal néz az
égre, pont úgy érez, mint a gyermek:
megértett valamit végre. Fenyőálom beporozza,
édes érzet fátyolozza, csodának lett most
tanúja, megszólal az alleluja.
Hazaviszi, egyre hallja az erdei fenyves neszét,
csillagokkal teli égbolt birizgálja az ereszét.
Egyedül van otthonában, fenyőgallyal ékes
házban, köré gyűlnek erdőnépek,
cirógatják emlékképek… Megjelennek
dédapái, mosolyognak unokái, ide-oda jár a
szeme, párás lesz a szemüvege…
Észreveszi önmagukat, az együtt járt sok
szép utat, elhomályosul a fénykép, de nem
gyötri újabb rémkép. Mindaz, aki itt van
vele, szeretettel rakja tele, érzi a díszeknek
súlyát, visszanyeri egyensúlyát.
Boldoggá teszi az ének, köszönheti
fenyvesének, néhány toboz itt van vele, kattan a
doboz fedele, elszenderül, meg-megrezdül, ahol jár,
ott csengő csendül.
*
