Nagyívű költői pályát futott be a szerző
az utóbbi tíz évben! A
jelen is múlt lesz című kötete a sorban a
nyolcadik, s igen különleges:
csupa szonettet találunk benne! Ez azért mondható
különlegesnek, mert a
szonett igen kötött formájú vers,
paraméterei erősen behatárolják a
mondanivaló kifejezési lehetőségeit. A költő
talán azért választotta,
mert ezek megírásához is mérnöki
pontosság, figyelem, arányérzék,
találékonyság szükséges.
Imre Ferenc ugyanis
nyugalmazott katonatisztként sem tud másként
élni, mint aktív korában: „Pontosan,
szépen, ahogy a csillag megy az
égen” – így tartotta ő is érdemesnek.
Katonaköltőnek vallja magát a
nyolc gyerekes családból származó
lokátor mérnök, aki témáit nagy
részben a gyerekkorból merítette.
Életrajzában, mesélős kedvében
elmondja nekünk, hogy már apró gyerekként
keményen dolgozott, a
paraszti élet minden fizikai nehézségével
meg kellett küzdenie. Korán
elvesztette Édesanyját, így a család
gondjai kicsi korában már az ő
vállára is nehezedtek. Így ír erről a Kérges tenyerűek c.
versében:
„Kérges tenyerűek
küldtek el tanulni,/ földjüket, a hazát, hogyha
kell
védeni./ Vérük közül én is
álljak be a sorba,/ ha kell, a halálig erős
akarattal…”
A szerző finom érzékkel fogalmazza meg saját
életkorát és napjainak
eseményeit. A Nyolcvan
lépés c. versében ezt írja: „Nyolcvan lépés,
nyolcvan évem,/ ez a múltam, méricskélem!/
Öröm, bánat váltakozva/
múltamban beleágyazva/… Mért
távolság, valós érték,/ olyan, mint
a
gyümölcsérés,/ színében,
ízében fény él.”
Imre Ferenc – aki a Kláris újságban
folyamatosan publikál, az
Élhető
Világ Irodalmi Kör rendszeres
látogatója, munkájáért több
elismerést is
kapott az elmúlt években. Szerényen hallgat
ezekről, pedig a díjak
tükrözik leginkább, mennyire fontos helyet foglalnak
el versei az
irodalmi körökben és az emberek
szívében. Ezt írja önmagáról:
„A Tiszti
iskolán a magyar tanárom is azt kérte tőlem, hogy
a verseimben, amit
írok, a fehér fehér legyen, a fekete pedig fekete.
Ne lehessen utólag
belemagyarázni a versbe, hogy a fekete fehér, a
fehér fekete…” Voltak
idők, amikor központilag végezték a versek
„kifehérítését”, vagy
„befeketítését”, amely a szerzők
számára komoly következményekkel
járhatott. Ma már inkább esztétikai
és értelmezési követelmény, ha egy
költő megfogadja ezt az egyszerű, de nagyszerű tanácsot.
Az év egyik felét Balatonkenesén tölti,
ahol szép háza és ápolt,
gondozott, virágoktól habzó, gyönyörű
kertje van. Mindez saját keze
munkája. Innen meríti kifejezéseinek
természetességét, szépségét,
természet-közeliségét. Virághoz az illat c.
versében ezt olvashatjuk: „…Minden leírt versem virág az
én fámon,/ miattam, ha lehet, más lelke
ne fájjon.” Számos versében
foglalkozik hazánk mai társadalmi
visszásságaival, embertelenségével.
Felelősséget érez azokért az
emberekért, akik nem tudnak, nem bírnak, vagy nem mernek
szót emelni
saját és mások érdekében,
kitaszítottságuk nehézségei miatt.
Keményen,
de találóan fogalmazza meg gondolatait,
igazságérzete szinte belekiabál
az ezzel foglalkozó versekbe. Mi marad hát a
világból a végidők
kezdetekor? Töprengés, visszaemlékezés,
csillapíthatatlan kíváncsiság
és igazságkeresés csendül ki soraiból.
A tájban, ahol él, a legmélyebb
szépségben és enyészetben valamit mindig
megpillant: azt, ami ránk
tartozik. Ott áll a költő egy végtelen,
számára alig felfogható
bonyolultságban, értetlenül és elveszetten.
Kezében és tollában az
emlékek emberi egyszerűsége. A valóság
azonban az emlékeit a józan,
szívtelen, jéghideg messzeségben tartja.
Imre Ferenc költészete egyszerűségében
és szépségében megragadó
minden olvasó számára. Úgy vélem, az
emberi élet varázslatos terébe
fogva mindnyájan egy gyötrelmes út alkalmi
vége felé tartunk. Mi már
tulajdonképpen semmi máshoz nem ragaszkodunk, csak az
ígérethez, hogy
egyszer, egy hazában, a legmélyebb
szépségben valamit megtalálunk: azt,
ami ránk vonatkozik Isten értelmezése szerint. A
költő valószínűleg már
megtalálta…
A kötet 204 oldalon látott napvilágot 2014-ben,
a szerző ajánlásával és
utószavával.
♣ ♣
♣
