Igazi,
születésnapi meglepetés: megjelent a szerzõ
47. kötete egy olyan évfordulóra, amely
önmagában is sikertörténetnek nevezhetõ!
Antalfy Pista Bácsi
90 éves lett!
Én mindig gyönyörködtem abban a csendes
örömben, amit a szemében hozott magával, ha
találkoztunk a Krúdy rendezvényen, vagy
máshol. Jó volt látni a mosolyt az arcán,
amellyel közeledett felém, és jó volt
érezni meleg kézszorítását. Minden
megnyilvánulásából az
õszinteség és életöröm
sütött elõ, mint borús idõben a nap a
felhõk mögül. A 90. évfordulóra minden
kikristályosodott benne és átalakult
kortársai számára követendõ
böcsességgé, az élet és
embertársaink iránti tiszteletté.
Antalfy István
igen nagy utat járt be, s ami mögötte van, minden
volt, csak nem rózsás sétatér! Aki
megjárta a hadifogságot és élve
visszajött, úgy mondják, annak minden nap
ajándék az élettõl. Verseiben is ez
tükrözõdik. „Mennyivel
több, ha le is írom, / mit el akarok mondani? /A szeretet
palotájába / mindenki szépen belefér…”
A Szép volt-e?
címû versében az élet
minõségérõl gondolkodik, igen
sajátos aspektusból: „Egy élet vége
táján,/ hisz véget ér a
pályám,/ valamit szólni kéne: / az
élet vajon – szép-e?… mégis magamat
kérdve, nem azt kérdezem: szép-e? /Szép
volt-e, amit életem? / Mert az élet volt értem,
/nem én az életért! Nem!/ Talán magam sem
értem…!”
Antalfy István verseiben szinte mindenhol
megtalálhatjuk az élet méltósággal
való hordozását, tiszteletét,
békességét. A legnagyobb ajándék az
olvasóknak, aki ezt tudja leszûrni a
nehézségekbõl, buktatókból,
szenvedésekbõl is álló
életútjáról. Felülemelkedik a
nehézségeken, feloldódik az örömben,
keresi a jót és szépet, s azt minden percben meg
is találja. Minden napját az egyszerû
emberség, az együttérzés, a szeretet
irányítja. Errõl ír az Ember vagyok! c. négy soros
versében: „Nem
oroszlán, nem is bárány,/ kit az
özönvíz meghagyott./ Valami más, valami furcsa/
különös lény: ember vagyok.”
Úgy érzem, mintha ez a rövid gondolat
esszenciája lenne a szerzõ egész élete
munkálkodásának, költõi
pályájának, emberi kapcsolatainak.
Köteteiben lapozgatva megtudhatjuk, hogy soha, semmikor nem
írt öncélúan. Mondanivalója –
bármikor is keletkezett – értéket,
közösségi, vagy egyéni tartalmat mutatott fel.
Ezt legjobban az Öncélú
versek c. egy oldalas lejegyzésében
találjuk meg: „…az
öncélú vers milyen állat?
/Öncélú vers – bûnben fogamzott…
megírhatom öncélú versem,/ az eszközt,
célt összekeverjem,/ a világ milliárdnyi
verse/ önmagát magával keverve…”
Antalfy Pista Bácsi tartalmas, érett csendet hordoz
verseiben. Olyan õ, mint az erdõ, melynek megvan a maga
csendje, amit mindig szívesen hallhat az ember. Versének
gondolatai, mint kitartott, néma hang, szép
áradás, aminek nincs soha vége. Költõi
jelzõtáblák között hajózik,
horgonyát abba a homályba veti, mely
kérdéseket vet fel, és õ meg is
válaszolja azokat. Mi, költõk csak állunk
és nem tudunk semmit, csak figyeljük, ahogy ezer
irányból lassan közelednek felénk az
üzenetek. Tudjuk, hogy majd másképp lesz holnap,
vagy tíz, vagy száz év után, mégis
hagyunk magunk után nyomokat – talán
útjelzõnek, egy ajtó kilincsének
támaszkodónak az elfáradáshoz. Ezt teszi
Antalfy István is az utána jövõknek.
Talán úgy, mint egy erdei lombsátor zöldje,
melynek itt maradt a hajnali illata…
Köszönjük, Pista Bácsi!...
A könyv a Bíró Family Nyomda és
Könyvkiadó gondozásában jelent meg 2014-ben, Barcs János
elõszavával.
♣ ♣
♣
