A második világháborúban a
férfiakat besorozták katonának valamilyen rend
szerint, így édesapámra is sor került.
Már 1943 ősze volt, én már elmúltam
egyéves. Sokféle hír járt, nem lehetett
tudni, hogy mi fog történni, és hogy az emberek, a
családok számára mit fog hozni a jövő. A
háború vége nem látszott, egyre
reménytelenebbnek tűnt a német győzelem, de ők
bíztak benne, bíztak a technikában, amely majd
segít a győzelmet elérni. Számítottak erre,
és a háborús propaganda alapján csak a
győzelem reménye mozgatta másokhoz való
kapcsolatukat is.
Szokás volt akkor, hogy a frissen behívottak a
fényképésznél csináltattak
családi képeket, és a gyerekekről külön
képet is. Ezeket vitték magukkal a katonák
emlékül. Így mi is elmentünk Egerben Barcsay
Gitta fotóművésznő műtermébe. Minden rendben ment,
csupán velem volt baj, ugyanis engem az egész
fényképezésből csak a
fényképezőgép érdekelt.
Felállítottak egy dobogóra a megfelelő
megvilágítások középpontjába,
de mikorra a művésznő elbújhatott volna a gép
mögé, én már a sarkában voltam.
Apukám visszaállított a megjelölt helyre, de
amint elengedett, már indultam is a
fényképezőgép felé. Ez vagy ötvenszer
megismétlődött, és végül nagyon
elkeseredtem, hogy nekem az élettől ilyen erőszakos apuka
jutott, a lényeget nem látó, az új
helyzetek iránt érzéketlen, és ezt kell
majd egész életemen keresztül elviselnem. A
kétségbeejtő helyzeten elkeseredve kezemet a szám
elé tettem, mintha sírásra
készülnék, a szememet összeszorítottam,
hogy ezzel is bizonyítsam, hogy látni sem
szeretnék ebben a szörnyű helyzetben. Az arcizmaim
össze-vissza álltak a sírás és nem
sírás határán. A fejem tetején
göndör szőke hajam csúcsosra formálva nem
támogatta a helyzet tragikus jellegét, inkább
mosolyra ösztönözte a fénykép
nézőjét. Könnyeim nem voltak, stratégiai
megfontolásból. A könnyeket olyan helyzetekre
kellett tartalékolni, mint a Dobos cukrászda felé
közeledve egy marcipán kacsa megszerzése
érdekében, vagy a „vegyél fel”
című zsarolásra, amikor könnyekkel kellett
bizonyítani végtelen nagy fáradtságomat.
Gitta néni remek fotós hírében
állt, amit az is bizonyított, hogy rögtön
meglátta a lehetőséget, és remek képet
készített a sötétkék
bársonyruhában, madeirás fehér
gallérban, mandzsettában pompázó,
álsírást produkáló
kislányról. Gitta néni megkérdezte, hogy a
sírós képet kiteheti-e a kirakatba. Szüleim
megengedték, és mi távoztunk.
Anyukám szerint legközelebb 1946 tavaszán
találkoztunk Gitta nénivel, aki eljött
hozzánk, és hozta ajándékba a romos
kirakatból előkerült képet. A kép ma is a
szobámban, a számítógépem felett van
a kis méretű társával együtt, amit
anyuék annak idején megvásároltak. Az akkor
készült családi kép is a szobámban
van, a falon, szüleim emlékét őrzi.
Látogatásakor Gitta néni azt mesélte
el, hogy az álsírós képnek
köszönheti az egész családjuk, a
bujkálások után, az
éhhaláltól való megmenekülést,
az életüket. Művész családként
éltek, nem volt földjük, nem gazdálkodtak,
mindig a piacról éltek. Mindenüket
elveszítették a háborús évek alatt,
nem volt mit felhasználni, áruba bocsátani.
Nem is foglalkoztak az üzletükkel, hiszen a városnak
az a része, ahol a fényképüzlet volt,
romokban hevert. Az éhezés megoldhatatlan
problémának nézett ki számukra a
háború utolsó időszakában. Amikor is
két oroszt tiszt jelent meg a pincében, ahol
meghúzták magukat. Egy magyar férfi
kísérte az oroszokat,
közvetítésével kiderült, hogy 50 postai
lapot kértek a síró kislányból,
hozták magukkal a romos kirakatból a képet is.
Pénzzel nem tudnak fizetni, mondták, de hoznak
élelmiszert, amikorra elkészülnek a képek.
Így történt. A második
világháború végén
képeslevelező lapként szolgáltam a
békét, és talán ma is vannak
családok, ahol őrzik a szeretettjeiktől, a messze zajló
háborúból érkező híreket pont azon a
képeslapon, amit Gitta néni készített.
*
