Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

SZÉPIRODALOM

Kelemen Nagy Klára

Tanévkezdés

Az 50-es évek végén kerültem ki tanítónak a fővárosból Kuncsorbára, az alföldi kis faluba és annak egyik tanyai iskolájába. Itt villany nem volt, vizet artézi kútból nyertünk. Az épület köves út mellett volt, egy nagy tanteremmel, tanítólakással és olyan alsóépülettel, ahol a fűtést és takarítást végző személy családjával lakott. Ide jöttek a gyerekek szeptember elején az 1–4., ill. 5–8. osztályba tanulni a két tanerős iskolába. Ezek a gyerekek nem jártak óvodába, így az elsősök először szakadtak el otthonaiktól. Édesanyjukkal vagy nagyobb testvéreikkel jöttek, némelyek olyan távolságról, hogy egymással is csak most találkoztak először. Izgalom, félelem és meglepődöttség volt az arcukon. A kisebbek között volt, aki sírt is.

Magam is nehezen tudtam megszólalni, de mégis csak sikerült; a nagyobb gyerekekre számíthattam. Volt, aki vállalta, hogy verset mond, aztán közösen énekeltünk is, és játszottunk pár körjátékot. Lánc-lánc Eszterlánc, Ne nézz hátra, jön a farkas, Nyuszi ül a fűben, Beültettem kiskertemet a tavasszal,majd a Bújj-bújj zöldággal zártunk.

Abban az időben sok volt az északi iskolában a nagycsaládos, így a nagyobbak kisebb testvéreiket pátyolgatva, bevonták őket is a játékba.

A jól sikerült kezdés után jöhettek a szorgos hétköznapok, a nagy távolságokról gyaloglások jó és rossz időben. Volt olyan gyermek, aki már az első, vagy második óra után haza akart menni, mert elege volt az ott létből.

– Hová indulsz? – kérdeztem Pistikét.

– Haza, mert én inkább legeltetem a libákat, mint itt üljek magának.

Aztán ez disznóval és birkával is megismétlődött Zsigánál vagy Jóskánál. A lányoknak többnyire a kisebb testvérük hiányzott, vagy az édesanyjuk, nagyanyjuk.

Az alsósok délelőtt jártak, hogy ők mindig világosba hazaérjenek, a felsősök délután, mert ők a táskájuk mellett már el bírták a viharlámpát is vinni, ha rájuk sötétedett. A kezdés mindenütt nehéz, ott meg különösen, ahol a gyerek saját nevét nem ismeri. Az otthon hallott becenév helyett ezt is meg kellett tanulniuk, mert nem akartam, hogy ez rajtuk maradjon, és később gúny tárgyává tegye őket.

Több évtizedes munkám során erre emlékszem a legszívesebben, a már rég eltűnt iskolára ahol budapesti lakosból a puszta tanítója, lámpása lettem.

Olykor találkozom régi tanítványokkal. Túrkevén, a falu szomszéd városában, ahol már 1960 óta élek, unokáikat viszik autóval iskolába, és kérdezgetnek: Klári néni, emlékszik rá, hogy kiléptem a hóba vagy sárba leragadt csizmámból, és maga mosta ki a kapcámat és szárítgatta a kályhánál? Vagy, hogy ott aludtam magánál, mert  a rossz időben nem mert elengedni a nagy útra haza? Előfordul az még most is, hogy egy-egy kézműves foglalkozásomra elkíséri egy-egy már ősz fejű volt tanítványom az unokáját, és újra gyereknek érzi magát. Olyan örömmel mutatja alkotását, mint a gyerekek… Ilyenkor arra gondolok: ezt meddig tehetem én még, most 78 évesen?

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©