Egyedi, érdekes könyvet kaptam a minap
ajándékba: a borítón a színes levelű
avarban egy fiatalember hasal és huncut, kópés
mosollyal néz fel ránk. A nevetése legalább
olyan színes, vidám, mint a könyvének
tartalma. A hátsó borítón már
állva és kicsit komolyabban néz felénk az
„Ha megkérdeznék,
ki vagyok, a könyvben van a válasz”.
Nincs előszó, műveinek felsorolása,
bölcsességek nagy emberektől, helyette a
hátsó borítón Stefanic-Polyák Rita
rövid ajánlata: „Van
közöttünk egy varázsló, aki elrepít
minket világokon, univerzumokon át, gyermeki
könnyedséget és igazi mélységeket
átjáró gondolatokon keresztül, szerelmeken,
tanuláson, életen át egy olyan
körutazásra, ahol a szavak kincstára
kimeríthetetlen, az érzelmek személyének
nincsenek falai, a fantáziának nincs határa…”
Lapozzunk bele a könyvbe, és kérdezzük meg Stefanic Ferenc Alexandert, hogy
kicsoda ő, mit csinál, mitől tudta megőrizni kisfiús
mosolyát, optimizmusát, jókedvét? Mitől
lesz színes körülötte a világ,
jókedvűek az emberek, és miből meríti
kifogyhatatlannak tűnő energiáját
munkájához, családjához, az irodalomhoz? Ez
a könyv a második kötete, amely versek, mesék,
történetek formájában mutatja be
gondolatvilágát, szellemi értékeit, amelyek
rövid és ritka szabadidejében
foglalkoztatják.
Engem leginkább a tanmeséi fogtak meg, amelyek
életről-halálról, az ego
történetéről, a kérem és
köszönöm fortélyosságáról
szólnak. Úgy indul, mintha gyermekeinek mesélne,
de hamarosan kiderül, hogy ennél sokkal többről van
szó. „Nem mese az gyermek!” –
idézhetnénk Arany Jánost a Családi körből.
Kemény élet és érző szív
diktálta papírra a gondolatokat, amelyek szeretnék
átmenteni és megőrizni a régi
értékeket, tartalmas kapcsolatokat, az otthonról
hozott, gyerekkori tűzhely melegét, semmihez nem
hasonlítható, varázslatos hangulatát.
Ha ezeket a meséket este, a kiságy mellett olvassuk
a gyerekeknek, a szavak másképp hatnak kimondva, mint
leírva. A kimondott szó
többletjelentést hordoz, s minden sor végén,
a vers és mese hazájában megszólal a
sokhúrú poétikum, magára hagyott időben,
egy rekedtes, régi, öreg hangban, a múlt veretes
szavaival. Stefanic Ferenc Alexander úgy beszéli el
könyvében önmagát, mintha két tenyere
közé szorította volna a nyarat, szeme tele van
életigenléssel, ujjongással, s lám, ő
tudja, hogyan és mivel lehet átírni ezt az
egész életet! Ahogy írja róla
Stefanic-Polyák Rita: „Ez
az utazás verseken, meséken ível át,
melynek mondanivalóit, tanulságait egy életen
át vihetjük magunkkal. Nem tanulni akarunk, de mégis
ez történik, akaratlanul válunk jobb
emberré…”
A szerző mesékbe burkolta az élet nagy
tanulságait. Esténként meggyújtja a
lámpát, hogy a nappal keményen dolgozó
emberből varázslóvá változzék
át, és nem igazságot, hanem mesés
valóságot akar szolgáltatni megfáradt
gyermek- és embertársainak. Mellette a tűzhely még
meleg, lelki tájak festőjeként duzzadó,
színes avardunna öleli körül
történeteit, melyek még ma is hajnalt
táncolnak az ébredő mezőkre. Mintha a szerző
szívében mindig tavasz lenne, akár valamikor,
hajdanán, a gyerekkorban.
Csodálatos, színes szövegkorpuszt hagyott
ránk, amelyben lepárolja a sokszor,
sokféleképpen megfogalmazott, újragondolt,
újraírt lényeget. Néhol groteszk,
misztikus, könnyed, egymástól eltérő
aspektusok, szervesen épülő poétikai
folytonosság érvényesül
írásaiban. Egy lebutított, nyelvét,
tartását, kultúráját vesztő,
primitívvé digitalizált világban friss
forrásvízként élvezhetjük Stefanic
Ferenc Alexander emberléptékű mesevilágát.
Hogy mennyire reményt keltő, optimista
világnézettel rendelkezik, azt „Az
élet”-ről írt vallomásából
tudhatjuk meg, amelyet így fejez be: „Az életben vannak
örömteli, meghitt, szépséges pillanatok –
/ Mit csak meg kell látnod, fognod, tapintanod; / S az
élményt örökre megtarthatod.”
(Stefanic Ferenc Alexander: Ez
vagyok én. Versek, mesék, történetek.
Szerkesztette és a borítóképet tervezte:
Verebélyi Adrienn. K.: Vertas Trede Kft., 2025, 192 p.)
*
