Még általános iskolás voltam,
nyolcadikos, amikor a magyartanárnőtől versenyfeladatot kaptunk,
a témára már nem emlékszem. Nagyon sok
könyv között éltünk otthon, és biztos
voltam abban, hogy lesz olyan könyv, ami segít nekem a
dolgozat megírásában, de apukám azt mondta,
hogy most segítséget csak könyvtárban
találhatok. Azt is mondta, hogy az Országgyűlési
Könyvtárban nincs alsó korhatára a
látogathatóságnak. Így elindultam. A
parlamenti őrök nem örültek az ötletemnek, de nem
találtak szabályt a megállításomhoz,
így bejutottam. Nagyon tetszett a környezet, a
nagyság és a sok olvasó, lett saját
asztalom is. Volt egy kis teremke, ahol meg lehetett enni a magunk
hozta szendvicset. A mellettem levő asztalnál egy nagyon klassz
srác ült, nézegettük egymást, és
szendvicsevés közben beszélgettünk. Ez
így ment még két napig, de a harmadik napon
megcsókolt, ez volt az első csókom, amit ijedtemben
vissza is adtam. Másnap már nem mertem bemenni a
könyvtárba, szüleimnek azt mondtam, hogy befejeztem a
„kutatást”, a fiút már elfelejtettem,
de az első csókot nem.
Az Országos Műszaki Könyvtár és
Dokumentációs Központban dolgozott az
anyukám, én pedig a Szilágyi Erzsébet
Leánylíceumba (nem humor, tény) jártam,
matrózruha hétköznapra és ünnepre
külön, egységesen szabott köpeny, szigorú
viselkedési és öltözködési
szabályok közé. A könyvárban volt
két fiatal olvasó, akik a Műszaki Egyetemre
jártak, akkor talán másodévesek lehettek.
Reggel együtt érkeztek, napközben elmentek
órára, de visszatértek, és este
hagyták el a könyvtárat, szinte ott éltek.
Minden olyan gondoskodó típusú nő szerette őket,
mint amilyen anyukám volt. Ha bármit ide-oda kellett
vinni, létrára állni stb., őket
kérték meg, Gyuri és Attila máris
segített. Ők is jól éltek, hiszen
elhalmozták őket szendvicsekkel, süteményekkel. A
kormány kitüntette a könyvtárat, nagy
ünnepség volt várható, tánccal. A
munkatársak meghívták a két fiatalembert,
én pedig anyukámmal jelentem meg e fontos ünnepen.
Egész este Attilával táncoltam, jókat
nevettünk, meghódítottuk egymást. Már
az egyetem utolsó évét tapostam, amikor
összeházasodtunk. Bár évek teltek el
közben, mégis ott volt az esküvőnkön a
könyvtár szendvicsgyártó és
süteményeket sütő teljes női csapata.
Gyuri is és Attila éjjeli vagon ki- és
berakásból éltek, majd a
könyvtártól is kaptak munkát egyetemista
korukban, angol és német szakmai folyóiratok
cikkeit írták le néhány mondatban. Ez akkor
remek segítség volt a műszaki szakemberek
számára, hiszen teljes folyóiratokhoz nem lehetett
hozzájutni, egy-egy tanulmányt, amiről a
figyelőszolgátat segítségével
értesültek, könyvtárközi
szervezéssel meg lehetett rendelni. Amikor feladatbeadás
volt a fiúknak az egyetemen, szívesen segítettem.
Gyuri Marikát vette feleségül, és a
barátságunk hosszú és tartalmas volt,
nemcsak megértő, gondoskodó férjet adott nekem a
könyvtár, hanem barátokat is.
Még egy sajátos, őszinte és a mai napig
élő barátságot kötöttem, de már a
Nemzeti Múzeum épületében működő
Országos Széchényi Könyvtár
„segítségével”. Amikor a fiaim hat-
és nyolcévesek voltak, a minisztérium
kijelölt egy várnai filozófus konferencián
való részvételre. A repülőtérre a
férjem és a fiaim kísértek ki. A két
fiút egy kicsit sem érdekelte a gyülekező,
ismerkedni akaró felnőtt társaság, és
körülöttünk rohangásztak, verekedtek,
elestek, felálltak és tovább futottak. Egy
férfi hangja:
– Kié ez a két gyerek?
– Az enyém – válaszoltam, és
támadóan hozzátettem: – Miért?
A fekete göndörhajú srác már
kissé visszafogottabban ennyit mondott:
– Csak, hogy hát itt rohangásznak.
Nem késett a válaszom:
– Szerinted mit csináljon egy hatéves
és egy nyolcéves fiú egy repülőtéren,
számukra ismeretlen és unalmas felnőttek
között, talán Szent Ágostont olvasson?
Válasz:
– Nem, nem, jól van ez így.
Észrevettem, hogy mindenki elhallgatott, ki mosolygott, ki
várakozón tekintett az esetleges folytatás
elé. Nem tudtam mire vélni a csendet, később
mondták, hogy a „beszélgető partnerem” Szent
Ágostonból írta a legutóbbi
dolgozatát. A fiatalember mellém állt, és
ezt a helyet foglalta el a budapesti repülőtéri
leszállásunkig. Sokáig nem találkoztunk, de
félév múlva kaptam egy telefont, hogy a
Széchényi Könyvtár olvasójában
vár, siettem oda, és több órát
sétáltunk a kertben az épület
körül. Innentől mindig tudtuk, hogy ki mit csinál, mi
a problémája, mikor fér rá egy kis
segítség, beszélgetés. Rendszeresen
ültünk együtt az olvasóterem egyik ablak
melletti, kutatóknak fenntartott asztalánál. Nem
kívánhattam volna jobb, megértőbb, segítőbb
testvért magamnak az életem során!
*
