Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

PRÓZA

Tóth Attiláné

Könyvtárban

Még általános iskolás voltam, nyolcadikos, amikor a magyartanárnőtől versenyfeladatot kaptunk, a témára már nem emlékszem. Nagyon sok könyv között éltünk otthon, és biztos voltam abban, hogy lesz olyan könyv, ami segít nekem a dolgozat megírásában, de apukám azt mondta, hogy most segítséget csak könyvtárban találhatok. Azt is mondta, hogy az Országgyűlési Könyvtárban nincs alsó korhatára a látogathatóságnak. Így elindultam. A parlamenti őrök nem örültek az ötletemnek, de nem találtak szabályt a megállításomhoz, így bejutottam. Nagyon tetszett a környezet, a nagyság és a sok olvasó, lett saját asztalom is. Volt egy kis teremke, ahol meg lehetett enni a magunk hozta szendvicset. A mellettem levő asztalnál egy nagyon klassz srác ült, nézegettük egymást, és szendvicsevés közben beszélgettünk. Ez így ment még két napig, de a harmadik napon megcsókolt, ez volt az első csókom, amit ijedtemben vissza is adtam. Másnap már nem mertem bemenni a könyvtárba, szüleimnek azt mondtam, hogy befejeztem a „kutatást”, a fiút már elfelejtettem, de az első csókot nem.

Az Országos Műszaki Könyvtár és Dokumentációs Központban dolgozott az anyukám, én pedig a Szilágyi Erzsébet Leánylíceumba (nem humor, tény) jártam, matrózruha hétköznapra és ünnepre külön, egységesen szabott köpeny, szigorú viselkedési és öltözködési szabályok közé. A könyvárban volt két fiatal olvasó, akik a Műszaki Egyetemre jártak, akkor talán másodévesek lehettek. Reggel együtt érkeztek, napközben elmentek órára, de visszatértek, és este hagyták el a könyvtárat, szinte ott éltek. Minden olyan gondoskodó típusú nő szerette őket, mint amilyen anyukám volt. Ha bármit ide-oda kellett vinni, létrára állni stb., őket kérték meg, Gyuri és Attila máris segített. Ők is jól éltek, hiszen elhalmozták őket szendvicsekkel, süteményekkel. A kormány kitüntette a könyvtárat, nagy ünnepség volt várható, tánccal. A munkatársak meghívták a két fiatalembert, én pedig anyukámmal jelentem meg e fontos ünnepen. Egész este Attilával táncoltam, jókat nevettünk, meghódítottuk egymást. Már az egyetem utolsó évét tapostam, amikor összeházasodtunk. Bár évek teltek el közben, mégis ott volt az esküvőnkön a könyvtár szendvicsgyártó és süteményeket sütő teljes női csapata.

Gyuri is és Attila éjjeli vagon ki- és berakásból éltek, majd a könyvtártól is kaptak munkát egyetemista korukban, angol és német szakmai folyóiratok cikkeit írták le néhány mondatban. Ez akkor remek segítség volt a műszaki szakemberek számára, hiszen teljes folyóiratokhoz nem lehetett hozzájutni, egy-egy tanulmányt, amiről a figyelőszolgátat segítségével értesültek, könyvtárközi szervezéssel meg lehetett rendelni. Amikor feladatbeadás volt a fiúknak az egyetemen, szívesen segítettem. Gyuri Marikát vette feleségül, és a barátságunk hosszú és tartalmas volt, nemcsak megértő, gondoskodó férjet adott nekem a könyvtár, hanem barátokat is.

Még egy sajátos, őszinte és a mai napig élő barátságot kötöttem, de már a Nemzeti Múzeum épületében működő Országos Széchényi Könyvtár „segítségével”. Amikor a fiaim hat- és nyolcévesek voltak, a minisztérium kijelölt egy várnai filozófus konferencián való részvételre. A repülőtérre a férjem és a fiaim kísértek ki. A két fiút egy kicsit sem érdekelte a gyülekező, ismerkedni akaró felnőtt társaság, és körülöttünk rohangásztak, verekedtek, elestek, felálltak és tovább futottak. Egy férfi hangja:

– Kié ez a két gyerek?

– Az enyém – válaszoltam, és támadóan hozzátettem: – Miért?

A fekete göndörhajú srác már kissé visszafogottabban ennyit mondott:

– Csak, hogy hát itt rohangásznak.

Nem késett a válaszom:

– Szerinted mit csináljon egy hatéves és egy nyolcéves fiú egy repülőtéren, számukra ismeretlen és unalmas felnőttek között, talán Szent Ágostont olvasson?

Válasz:

– Nem, nem, jól van ez így.

Észrevettem, hogy mindenki elhallgatott, ki mosolygott, ki várakozón tekintett az esetleges folytatás elé. Nem tudtam mire vélni a csendet, később mondták, hogy a „beszélgető partnerem” Szent Ágostonból írta a legutóbbi dolgozatát. A fiatalember mellém állt, és ezt a helyet foglalta el a budapesti repülőtéri leszállásunkig. Sokáig nem találkoztunk, de félév múlva kaptam egy telefont, hogy a Széchényi Könyvtár olvasójában vár, siettem oda, és több órát sétáltunk a kertben az épület körül. Innentől mindig tudtuk, hogy ki mit csinál, mi a problémája, mikor fér rá egy kis segítség, beszélgetés. Rendszeresen ültünk együtt az olvasóterem egyik ablak melletti, kutatóknak fenntartott asztalánál. Nem kívánhattam volna jobb, megértőbb, segítőbb testvért magamnak az életem során!

*


.
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©