Nem gondoltam volna, hogy az életemben eljön az a
pillanat, amikor úgy érzem, nem bírom
tovább. Eljött, amikor 1920. június 4.-én, a
la galerie des Cotelles-ben aláírták a trianoni
békeszerződést.
Én, egy egyszerű háziasszony, aki néha
besegített a Kassa melletti kicsiny falú időseinek
gondozásában, büszke voltam rá, hogy magyar
vagyok. Kassán születtem, és ott is nőttem fel.
Mostanában éppen azon gondolkodtam, még fiatal
vagyok, de már dolgozni szeretnék. Tudok írni,
olvasni, elvégeztem az elemit, most már munkába
állhatok. Az I. Világháború
végén úgy éreztük, minden rendben
lesz. Vége lett, újra kezdhetjük az
életünket, hisz életben maradtunk. Minden egyes nap
azon imádkoztam, hogy soha ne jöjjön el újabb
háború.
Kevés szomszédom maradt, de nekem szerencsém
volt. Másfél szobás kicsi parasztházam
épségben maradt. Kevés férfi élte
túl a háborút, ezért mi nők
összeszedtük magunkat, és próbáltuk
helyretenni a kosz és piszok által keletezett
járhatatlan utakat. Ebben a legrosz-szabb az volt, amikor emberi
vértől dús ruhákat találtunk. Az
egészet próbáltuk úgy felfogni, hogy
egyszer mindennek vége lesz, és ennek is. Nem
beszéltünk, sokat dolgoztunk, izzadtunk, este pedig olyan
fáradtan hunytuk le a szemünket, hogy közben nem
kellett számolnunk a bárányokat.
Hónapokig tartott, amíg rendbe tettük a
környékünket, de amikor befejeztük, boldogok
voltunk. Minden olyannak tűnt, mint régen. Kezdett minden a
helyére állni. Csend volt, nem szólt az
ágyúszó, nem lőttek, nem kellett a repülők
elől menekülnünk. Végre visszamentem dolgozni,
ahová állandóra felvettek. De eljött
június 4.-e, amikor aláírták a trianoni
szerződést, és akkor nekem elvágták az
életemet.
Büszke voltam arra, hogy magyar vagyok. Büszke voltam
arra, hogy a világon a legszebb nyelvet, a magyart
beszélem. Mondjak le róla? Tagadjam le, hogy magyar
vagyok? Nem! Én ilyet nem teszek. Mivel elválasztottak
minket Magyarországtól, úgy döntöttem,
nem maradok itt. Eladom piciny lakásom,
elköszönök az idős emberektől, akikhez naponta
jártam, és próbáltam a kedvükbe
járni.
Az utolsó munkanapomon kaptam ajándékba egy
füzetet, melyet az idősek készítettek. A füzet
borítója megtetszett, amikor a kezemben fogtam, hisz a
kedvenc színem volt, bordó és fehér,
szép formájú betűkkel a nevem volt
rányomva: Székely Anika. Alig mertem belenézni,
már a könnycseppek gyülekeztek a szemem
sarkában, de mégis kinyitottam. Az első lapon nyomtatott
betűvel: SZERETETTEL volt írva, a másodikon pedig egy
csoportkép róluk. Könnyes szemmel
búcsúztam el tőlük, és másnap
már utaztam is új lakhelyemre. Egy bőrönd volt
nálam. Se több, se kevesebb. Az egész utat
végigsírtam. Előző este kint ültem a
verandán, és elbúcsúztam
szülőföldemtől.
Most itt élek Miskolcon.
Magyar vagyok, magyar földön.
*
