Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

PRÓZA

Bubrik Zseraldina

Régi történet

Nem gondoltam volna, hogy az életemben eljön az a pillanat, amikor úgy érzem, nem bírom tovább. Eljött, amikor 1920. június 4.-én, a la galerie des Cotelles-ben aláírták a trianoni békeszerződést.

Én, egy egyszerű háziasszony, aki néha besegített a Kassa melletti kicsiny falú időseinek gondozásában, büszke voltam rá, hogy magyar vagyok. Kassán születtem, és ott is nőttem fel. Mostanában éppen azon gondolkodtam, még fiatal vagyok, de már dolgozni szeretnék. Tudok írni, olvasni, elvégeztem az elemit, most már munkába állhatok. Az I. Világháború végén úgy éreztük, minden rendben lesz. Vége lett, újra kezdhetjük az életünket, hisz életben maradtunk. Minden egyes nap azon imádkoztam, hogy soha ne jöjjön el újabb háború.

Kevés szomszédom maradt, de nekem szerencsém volt. Másfél szobás kicsi parasztházam épségben maradt. Kevés férfi élte túl a háborút, ezért mi nők összeszedtük magunkat, és próbáltuk helyretenni a kosz és piszok által keletezett járhatatlan utakat. Ebben a legrosz-szabb az volt, amikor emberi vértől dús ruhákat találtunk. Az egészet próbáltuk úgy felfogni, hogy egyszer mindennek vége lesz, és ennek is. Nem beszéltünk, sokat dolgoztunk, izzadtunk, este pedig olyan fáradtan hunytuk le a szemünket, hogy közben nem kellett számolnunk a bárányokat.

Hónapokig tartott, amíg rendbe tettük a környékünket, de amikor befejeztük, boldogok voltunk. Minden olyannak tűnt, mint régen. Kezdett minden a helyére állni. Csend volt, nem szólt az ágyúszó, nem lőttek, nem kellett a repülők elől menekülnünk. Végre visszamentem dolgozni, ahová állandóra felvettek. De eljött június 4.-e, amikor aláírták a trianoni szerződést, és akkor nekem elvágták az életemet.

Büszke voltam arra, hogy magyar vagyok. Büszke voltam arra, hogy a világon a legszebb nyelvet, a magyart beszélem. Mondjak le róla? Tagadjam le, hogy magyar vagyok? Nem! Én ilyet nem teszek. Mivel elválasztottak minket Magyarországtól, úgy döntöttem, nem maradok itt. Eladom piciny lakásom, elköszönök az idős emberektől, akikhez naponta jártam, és próbáltam a kedvükbe járni.

Az utolsó munkanapomon kaptam ajándékba egy füzetet, melyet az idősek készítettek. A füzet borítója megtetszett, amikor a kezemben fogtam, hisz a kedvenc színem volt, bordó és fehér, szép formájú betűkkel a nevem volt rányomva: Székely Anika. Alig mertem belenézni, már a könnycseppek gyülekeztek a szemem sarkában, de mégis kinyitottam. Az első lapon nyomtatott betűvel: SZERETETTEL volt írva, a másodikon pedig egy csoportkép róluk. Könnyes szemmel búcsúztam el tőlük, és másnap már utaztam is új lakhelyemre. Egy bőrönd volt nálam. Se több, se kevesebb. Az egész utat végigsírtam. Előző este kint ültem a verandán, és elbúcsúztam szülőföldemtől.

Most itt élek Miskolcon.

Magyar vagyok, magyar földön.

*


.
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©