A jelek, jelképek,
szimbólumok végigkísérik
életünket a mindennapoktól a magasabb
összefüggéseket keresõ elmélyült
gondokodásig.
Megértjük és hasznunkra fordítjuk
õket, vagy félre értjük és
kárunkra válhatnak… de vannak!
„Vörös az ég alja, aligha szél nem
lesz” – írja Petõfi. A
vöröslõ égalja alkonyatkor, a
közelgõ szeles idõ jele.
„Kuvikol már az ebanyja” – szól a
mesélõ Arany János balladájában. A
kuvik hangja baljós jel: a halál közeli
ólálkodását jelenti a néphit
szerint. Mint ahogy az a tapasztalati hiedelem is jel, miszerint:
„Ki elõször piros csõt lel,
Lakodalma lesz az õsszel!” – ezzel lehetett
szorgalmas, reményteli munkára sarkallni
tengeri-hántáskor a szerelmes lányokat…
Öregjeink tehát elsõsorban a természet jeleit
értették meg, és fordították
hasznukra a tapasztalatokat.
A mosoly, a kézfogás is jelöl valamit az ember
számára, de nem olyan egyértelmû, mint a
természet jelei. Mosolyog a boldog ember is, meg az alattomos
sanda csaló is… Kezet fog a barát is, meg az is,
aki éppen egy csak saját magának hasznos
üzletet kötött… pedig valaha a
kézfogás a békés szándék
félreérthetetlen jele volt, azt jelentette: jó
szándékú vagyok, kezet nyújtok, mert nincs
a kezemben fegyver!
A jelkép elvont fogalom
megtestesítésére szolgáló,
hagyományosan használt dolog képe.
Ki ne értené, ha a nemzeti zászlóra
néz, hogy ez a magyar nemzeti összetartozás
jelképe. Jár neki a kötelezõ tisztelet,
harcokban elöl hordozták, elveszíteni, megtaposni
méltatlanság, szégyen! A liliom bizonyos fokig
szakrális értékû, szentek,
apácák, szüzek tisztaságát jelenti.
Jól ismerjük az egyetlen vonallal lendületesen
felrajzolt Picasso-galambot is. Ki ne tudná, hogy a
békét jelképezi!?
„Fényesebb a láncnál a kard” –
szól hozzánk a Nemzeti dalban a költõ.
Valamennyien tudjuk, hogy a lánc a rabság, a kard a harc
jelképe, ennél tömörebben,
láttatóbban aligha lehet kifejezni a
szabadságért vívott harc
szükségességét!
Bonyolultabb összefüggéseket, lelki tartalmat,
egyéni jelentésátvitelt képviselnek a
szimbólumok. Megértésükhöz
elmélyültebb gondolkodás, szélesebb
körû asszociációs készség
kell.
Mikor Ady Endre a Disznófejû Nagyúrról
ír, tudnunk kell a pénz mindent befolyásoló
szerepének árnyoldalait is, azt is, hogy gondolatokat is
megvásárolhat, „meglékeltem a fejemet,
agyamba nézett, s nevetett”… ha az Õs
Kajánt emlegeti a költõ, a
Káin-történet biblikus tanulságait
éppúgy ismernünk kell, mint a
„kaján” szó
kárörvendés-jelentését. Ez a
szimbólum olyan magas rendû, hogy még azt is
érthetjük: a bûnre, rosszra
csábító gyilkos szándékú
Õs Kaján az alkotási folyamat
kínját-örömét is jelenti, hiszen
bíbor palástban, paripásan jár.
Radnóti Miklós a hazaszeretet fogalmát
– többek között – egyedi, mégis
jól érthetõ szimbolikus képpel
érzékelteti:
„Ki gépen száll fölébe, annak
térkép e táj, / s nem tudja, hol lakott itt
Vörösmarty Mihály”.
A jeltõl a szimbólumokig mindez az emberi
gondolkodás teremtménye. Színesebbé,
összetettebbé teszi az emberi létet.
♣ ♣
♣
