Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

ESSZÉ

Rozmaring Lajos

A szimbólumok embere

A vidéki magányban, elszigeteltetésben az ember önkéntelenül is elõszedi emlékeit, felülvizsgálja régi gondolkodásmódját, meggyõzõdéseit.

Az öregedés és a falusi élet egészen másféle életvitelre kényszerített a pesti megszokotthoz képest. A fizikai erõnlét csökkenésével – holott épp erre lenne nagy szükség, – inkább a humán szellemiség – az irodalom és filozófia irányába fordultam.

Az alaposság igényétõl is eltekintve igen széles területen próbálkoztam tájékozódni. 

Általános meggyõzõdésemként alakult ki, hogy a legfontosabb – és ugyanakkor a legproblematikusabb az ember, mint különleges lény, mint „ZOON POLITIKON”, azaz mint Társadalmi lény, arisztotelészi értelemben.

Jól tudjuk, hogy sokan próbálták az embert egyetlen – legfontosabbnak tartott – jellemzõjével megkülönböztetni a többi élõlénytõl, és az is bebizonyosodott, hogy a „HOMO SAPIENS” – mármint, hogy bölcs lenne – a legkevésbé sem igaz,  ugyanakkor nekem sokáig a legjobbnak tûnt: a „HOMO FABER”. A hangyák, termeszek elképesztõ alkotásait látva úgy tûnik, hogy ez sem egyértelmû. És ez egyben megkérdõjelezi a  „HOMO POLITIKUS” megkülönböztetés létjogosultságát, hiszen ezek a lények csodásan együtt mûködõ társadalmakat alkotnak.

Voltak filozófusok, akik a nevetni tudást (Bergson), mások pedig az ígérni tudást (Marx) látták a legfõbb megkülönböztetõ tulajdonságnak.

Ezek azonban nem látták a kutyámat boldogan röhögni a megérkezésem láttán, és nem látták a macskámat, amint sokat ígérõn lekuporodik a neki udvarló kan elé.

Most én a magam meggyõzõdése szerint a szimbólumok emberét: a „HOMO SYMBOLIKUST” látom egyedülállónak.
Arról az agyi képességrõl van szó, amely lehetõvé teszi az ember számára, hogy az érzékszervei által a valóságról nyert információkat saját kódrendszerébe vigye át, és hogy ez a kódrendszer összefüggéseiben, mûködési törvényszerûségeiben is megfeleljen az általa tükrözött valóságnak. További meglepõ csodaként egy dekódoló rendszer is mûködik, amely az agyi folyamatok eredményét csak az ember által birtokolt valóságba: a beszéd és írás kódolt valóságába vetíti ki.

Utóbb tehát valójában két dekódoló rendszer létezik, hiszen a beszéd és írás között lényegi különbség van: a hangok kódrendszere hosszú idõn keresztül egyedül létezett, az írások kódrendszerei jóval késõbbi fejlõdés eredményei. Mindez az emberi agy elgondolkodtató csodája, és bizonyára sok fáradságos kutatás kell még, hogy valamennyire is e csoda megfejtésének közelébe juthassunk.

Az én gondom az, hogy az agy belsõ kódrendszerében analógiás alapon a tényleges valóságtól elrugaszkodva, mintegy új látszatvalóság is kialakulhat, amelyet adott esetben valóságosabbnak hisz a tényleges valóságnál, és „horribile dictu”, ehhez igazítja a maga valóságos életét is. Ki kell mondanunk, hogy itt a mítoszok évezredes valóságáról van szó, amelyek keletkezése és léte végül is egy szintén csodaként megnevezhetõ törekvés eredményeként magyarázható.

Az agyban ugyanis leképezõdtek a tényleges valóság ok-okozati  összefüggései – ezek a láncolatok. A valóság hiányos ismerete miatt azonban a tapasztalati láncolatok szükségképp megszakadni látszanak. Az agy önállóan befoltozni igyekszik a hiányokat, és a maga számára egy új „pszeudó” valóságot képez, amelyben már nincsenek hibák. Ezzel mintegy helyreállítja az általa kívánt és feltételezett RENDET.

A REND érzékelését és a helyreállítására irányuló törekvést látom én az ember további jellemzõ csodájának – ami végül is az isteni rend: a „TÖRVÉNY” megsejtéséhez és végsõ soron ennek tiszteletéhez kell, hogy elvezessen.

Szót kell ejtenünk még a mûvészi ábrázolás, a mûvészi megjelenítés csodájáról, amelynek során az ember képzeletének belsõ világát kivetítve egy transzformált – mondhatjuk, hogy transzcendens, vagy másodlagos – valóságot hoz létre: a szimbólumok külön valóságát. A képzõmûvészetben, azaz a festményekben és szobrokban megjelenõ tárgyi ábrázolás valósága a kezdetekben „mimetikus”,  azaz utánzó jellegû volt egészen a legutóbbi idõkig, az ún. absztrakt ábrázolás huszadik századi megjelenéséig. Jól tudjuk természetesen, hogy a mimetikus megjelenítés is szükségképp absztrakt, hiszen egy kép, egy szobor, bármennyire is hasonlítson az ábrázolt valósághoz, mégsem a valóság maga, hanem annak bizonyos kivonata, absztrakciója.

Minden mûvészi tevékenységben, de különösen a zenei és drámai megjelenítések területén egyértelmû, hogy az ember önmaga meghaladására, a transzcendenciára való igénye mutatkozik meg. Ez együtt jelenik meg és együttesen munkál a már említett REND-re való igénnyel.

Arról van szó, hogy az ember szeretne kiszakadni a mindennapok sok véletlen, káoszos jelenségekkel teli világából és egy olyan,  önmagán túlmutató világot teremteni a maga számára, amelyben megkérdõjelezhetetlen, örök és változtathatatlan REND van, ahol bizalom és megértés uralkodik.

Ez az igény már az õsi kultúrákban megmutatkozott. A mûvészetek keletkezésével egyidõben, és ezzel szoros kapcsolatban különös – tárgyakhoz, jelenségekhez és állatokhoz fûzõdõ – szimbólum rendszereket hoztak létre. Egyes szimbólumokat, állatokat, ill. állat ábrázolásokat Isteni hatalommal ruháztak fel, és istenkét tisztelték ezeket. Utalhatunk itt a bibliai aranyborjúra, vagy akár a ma is élõ, indiai szent tehenekre. 

Az õsi élet embere tudatilag kapcsolatokat létesített félelmeinek tárgyai és bizonyos konkrét tárgyak és jelenségek között félelmeinek legyõzése, ill. az ismeretlen hatalmak feletti uralom megszerzése céljából.
A mágia, a varázslás fikciója jelenik itt meg, az az elképzelés, hogy a dolgok valamiféle megjelenítésével, ill. az ezekkel történõ manipulációkkal úrrá lehet lenni a félelmetes hatalmakon. 

A sokezer éves, õsi barlangrajzok, állatábrázolások errõl tanúskodnak, és jelentik egyben a képi szimbólumokkal operáló írás elsõ megjelenési formáit. Mint jól tudjuk, az õsi Egyiptom, a fáraók birodalma ezt az írásmódot használta.

A beszéd is része, ill. eszköze lehet a varázslatnak, hiszen a beszéd is megjelenít. A természeti csapások elhárítására, esõ létrehozására stb. varázsszövegek utódai a különbözõ ráolvasásokban,  imaszövegekben ma is tovább élnek.

Az õsi ember, de még a ma embere is, a világot emberszabásúnak képzeli el, antropomorf világot teremt a maga számára.
Elõször a természet közvetlenül érzékelhetõ jelenségeit, az ezeket mûködtetõ erõket személyesítette meg, késõbb kissé elvontabb, magasabb rendû hatalmakra gondolt. Ebben a világban nálánál jóval nagyobb hatalommal bíró lények intézik a természet, és így az emberiség ügyeit, hasonló jelleggel, ahogy az ember is eljár a maga dolgában. Ezeket a hatalmas lényeket különbözõ szimbólumokkal jeleníti meg, és ezeket felruházza mindazokkal a tulajdonságokkal (hozzáképzeli azokat), amelyek ezeket az emberszabású lényeket jellemzik.

Így keletkeztek és éltek, élnek  igen hosszú életet a különbözõ istenképek Murdoktól kezdve Ozíriszen és Isisen át Jupiterig és Júnóig, beleértve természetesen a ma élõ „egyisteneket”, azaz „Jehovát”, „Allahot" és Khrishnát. 

A hõsi mítoszok és a nemzeti eposzok harcos hõseit és isteneit tekintve könnyen észrevehetjük, hogy ezek tulajdonságaiban, a jellemvonásokban egy kívánt és jónak tartott, vagy éppen egy elítélt emberi tulajdonság jelenik meg.

Sok esetben tehát az ember önmagát kivetítve önmagát keresi és fogalmazza meg különbözõ ideál képekben. Természetesen a gonosz, a negatív hõs ideál-képe sem hiányzik a repertoárból.

A mára kialakult modern világban a vallási kultúrák már letisztult és kifinomult formában tartalmazzák a szellemtörténet eme termékeit, az azonban továbbra is vitathatatlan, hogy minden esetben az ember szimbólum teremtõ és alkalmazó képessége mutatkozik meg.
Modernnek mondott világunk abszurditása mutatkozik meg ugyanakkor abban, hogy ma is sokféle módon, sokféle formában uralkodik a szimbólumok erejébe vetett hit. Az emberek igen nagy többsége a valóságosnál is valóbbnak hiszi a szimbólumok alapján felépített és ezek által mûködõ világot.

Természetesen itt most nem a beszéd és az írás valóságos fogalmakat jelölõ szimbólum-rendszerérõl van szó, bár ez ügyben is fellelhetõ hiba, t.i. némelyek nem veszik észre, hogy egy fogalom vagy annak a neve nem azonos a tárgyával, hiszen csak ennek általános megjelölésére szolgál.

Mindennek ellenére és amiatt is, hogy a beszéd és az írás is sok félreértésre, és félrevezetésre ad lehetõséget, nem mondhatjuk, hogy alapvetõen rossz, hiszen az ember valóságot tükrözõ szellemi termékeit, magát az emberi kultúrát hordozzák.
A valóságos, megtapasztalt világ tárgyait és jelenségeit tartalmazó emberi kultúra világa mellett azonban létezik az õsi szimbólumok, az õsi mítoszok világát tükrözõ emberi kultúra, amely terjedelmében és jelentõségében még ma is jóval nagyobb helyet foglal az emberi tudatban, mint a valóságot jelentõ világ. Ez pedig jól tudjuk: a vallások világa, amely áthatja és végzetes ellentmondásokkal telíti meg a ma már szoros együttmûködésre ítélt világot.

Abszurd, és katasztrófába vihetõ  jelenség ez, mert hatalmi igények és törekvések éltetik évezredeken át a mai modern korban is, amikor az ebbõl származó ellentmondások már most katasztrofális jelenségek elõidézõi.
A huszadik század közepétõl az európai kultúrkörben uralkodóvá növekvõ, liberalizmus néven szereplõ, ideológia képviselõi nem vallásként határozzák meg hitüket. Terjesztéséhez sem kellettek papok vagy hitvallók, miután alapjai már régen ismertek voltak, és a gyakorlat, a gazdasági fejlõdés, a kereskedelem emberi irányultságai mintegy igazolásul szolgáltak és megerõsítették már a jóval elõbb pl. az Adam Smith által megfogalmazott nézeteket.

Az 1948. december 10-i ENSZ Nyilatkozat tette hivatalossá, hogy az egyén szabadságjogait mindenekelõtt tisztelni és biztosítani kell minden, ezt elismerõ és aláíró országban. Az emelkedett hangnemben megfogalmazott, harminc pontban összefoglalt elõírások az embert mint jogokkal bíró lényt határozzák meg, ezt deklarálják.   A megfogalmazók valószínûleg erõs hittel hittek a nyilatkozat erejében, hatásosságában. Sok tekintetben valóban változásokat eredményezett nemcsak a nemzetközi politikában, de ugyancsak sok tekintetben fõleg az európai emberek életében. Az erõs hit azonban, ami a megfogalmazókat áthatotta, már jóval kevésbé érvényesült az alkalmazók gyakorlatában. Igen erõs torzulások mutatkoztak az évek során, és vannak jelen ma is. 

Igaz ugyan, hogy a nyilatkozat külön nem foglalkozik a különbözõ üzleti tevékenységekhez fûzõdõ szabadságjogokkal, de ebben a gyakorlatban érdekeltek természetesnek vették és most is a szabad tõkeáramlás, a szabad árucsere és a szabad munkaerõ piac feltételeit valósítják meg,  eszerint mûködnek.

Piaci áruvá vált minden, így az ember, az emberi munkaerõ is,  ami sok esetben rendkívüli kényszert jelent az egyes ember részére, és így épp a szabadságától fosztja meg, hiszen áruként önmagát kell a piacon felkínálni elõnyös piaci tulajdonságokkal, ha élni akar.



♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©