1944-ben Bélus bátyám úgy
döntött, hogy a maga részéről véget vet
a háborúnak. Egyre gyakrabban hívtak be idősebb
férfiakat katonának. Hitlernek szüksége volt
a német katonák előtt utat törő,
védőfalként szolgáló magyar bakákra.
35 éves Bélus bátyámnak épp
eléggé benőtt a feje lágya ahhoz, hogy
rájöjjön, neki ehhez a háborúhoz semmi
köze, és egyáltalán nincs kedve
feláldozni az életét egy
megalomániás őrült diktátor
világuralmi törekvéseinek érdekében.
Az istállóban felhalmozott szalmabálák
alatt vájt üregben bújtak meg Kiss bácsival
együtt. Ő valódi katonaszökevény volt, ha
megtalálják, azonnal felakasztják. Nap közben
a gödörben tartózkodtak, csak éjszaka
merészkedtek elő. Az odú még egy ember
számára is szűkösnek bizonyult, ketten már
alig kaptak benne levegőt. Annus nénje
megvásárolta Kiss bácsi pisztolyát. Nem
értettük, miért tette, mi szüksége volt
rá. –Miért, miért – zsémbelt
–, hát nem ismertük őt. Mit tudhattuk, milyen
ember.” Ez igaz, ennek ellenére zokszó
nélkül befogadták.
A csendőrök gyakran keresték Bélus
bátyámat, Kiss bácsiról nem tudtak.
Faggatták a Mamát és 16 éves anyámat
is. Annus nénémet megfenyegették, hogy ha nem
mondja meg, hol bujkál a férje, elviszik a lányt.
Két oldalról közrefogták és elindultak
anyámmal, közben szünet nélkül
vallatták, árulja el, hová szökött a
bácsikája. Anyám természetesen meg sem
mukkant. Néhány házzal arrébb egy kapuban
álldogáló ember rákiáltott a
falubeli csendőrökre: „Nem szégyellitek magatokat,
egy lánkát tartóztattok le. Hát mi
vétett ez a gyerek? Nem tud ez semmiről sem.” A
megszeppent csendőrök ezek után elengedték
anyámat, aki rohant vissza Mama védőszárnyai
alá.
A háború véget ért, Kiss bácsi
hazatért Romániába,
Gyergyószentmiklósra. Egész életében
hálás volt azért, hogy annak idején
Bélus bátyámék bújtatták
és megmentették az életét. Anyámat
különösen szerette, mindig külön írt
neki. Szép, díszes húsvéti és
karácsonyi üdvözlőlapjait még 90 éves
korában is sűrűn telerótta reszketeg, régies
betűivel. Soha nem mulasztott el egyetlen ünnepi
jókívánságot sem. Gyerekfejjel meghatottan
betűzgettem nehézkes írását, amiből
áradt a végtelen szeretet. Még megadatott
nekünk, hogy túl a nyolcvanadik
életévén találkozhattunk vele. Ő
látogatott meg bennünket a feleségével
együtt. Nem az eredeti helyszínen, nem Szímőn, hanem
itt, Magyarországon.
Anyámékat 1947-ben a
lakosságcsere-egyezmény keretében
áttelepítették. Elhagyták
szülőföldjüket és nekivágtak az
ismeretlennek, hogy új életet kezdjenek egy
számukra ismeretlen világban. Nagy élmény
volt látni azt az embert, akiről olyan sokszor meséltek
anyámék. Kiss bácsi nem mulasztotta el
megemlíteni, mennyire boldog, hogy az akkor 16 éves
anyám után megismerheti a most szintén 16
éves lányát is.
A levelek, üdvözlőlapok még sok-sok évig
jöttek-mentek. Aztán egyszer elmaradtak, s mi hirtelen
rádöbbentünk az emberi élet
végességére.
*
