A vidéki
magányban, elszigeteltetésben az ember
önkéntelenül is elõszedi emlékeit,
felülvizsgálja régi
gondolkodásmódját,
meggyõzõdéseit.
Az öregedés és a falusi élet
egészen másféle életvitelre
kényszerített a pesti megszokotthoz képest. A
fizikai erõnlét csökkenésével –
holott épp erre lenne nagy szükség, –
inkább a humán szellemiség – az irodalom
és filozófia irányába fordultam.
Az alaposság igényétõl is eltekintve
igen széles területen próbálkoztam
tájékozódni.
Általános
meggyõzõdésemként alakult ki, hogy a
legfontosabb – és ugyanakkor a legproblematikusabb az
ember, mint különleges lény, mint „ZOON
POLITIKON”, azaz mint Társadalmi lény,
arisztotelészi értelemben.
Jól tudjuk, hogy sokan próbálták az
embert egyetlen – legfontosabbnak tartott –
jellemzõjével megkülönböztetni a
többi élõlénytõl, és az is
bebizonyosodott, hogy a „HOMO SAPIENS” –
mármint, hogy bölcs lenne – a
legkevésbé sem igaz, ugyanakkor nekem sokáig
a legjobbnak tûnt: a „HOMO FABER”. A hangyák,
termeszek elképesztõ alkotásait látva
úgy tûnik, hogy ez sem egyértelmû. És
ez egyben megkérdõjelezi a „HOMO
POLITIKUS” megkülönböztetés
létjogosultságát, hiszen ezek a lények
csodásan együtt mûködõ
társadalmakat alkotnak.
Voltak filozófusok, akik a nevetni tudást (Bergson),
mások pedig az ígérni tudást (Marx)
látták a legfõbb
megkülönböztetõ tulajdonságnak.
Ezek azonban nem látták a kutyámat boldogan
röhögni a megérkezésem láttán,
és nem látták a macskámat, amint sokat
ígérõn lekuporodik a neki udvarló kan
elé.
Most én a magam meggyõzõdése szerint a
szimbólumok emberét: a „HOMO SYMBOLIKUST”
látom egyedülállónak.
Arról az agyi képességrõl van szó,
amely lehetõvé teszi az ember számára, hogy
az érzékszervei által a
valóságról nyert információkat
saját kódrendszerébe vigye át, és
hogy ez a kódrendszer összefüggéseiben,
mûködési
törvényszerûségeiben is megfeleljen az
általa tükrözött valóságnak.
További meglepõ csodaként egy
dekódoló rendszer is mûködik, amely az agyi
folyamatok eredményét csak az ember által
birtokolt valóságba: a beszéd és
írás kódolt valóságába
vetíti ki.
Utóbb tehát valójában két
dekódoló rendszer létezik, hiszen a beszéd
és írás között lényegi
különbség van: a hangok kódrendszere
hosszú idõn keresztül egyedül létezett,
az írások kódrendszerei jóval
késõbbi fejlõdés eredményei. Mindez
az emberi agy elgondolkodtató csodája, és
bizonyára sok fáradságos kutatás kell
még, hogy valamennyire is e csoda megfejtésének
közelébe juthassunk.
Az én gondom az, hogy az agy belsõ
kódrendszerében analógiás alapon a
tényleges valóságtól elrugaszkodva, mintegy
új látszatvalóság is kialakulhat, amelyet
adott esetben valóságosabbnak hisz a tényleges
valóságnál, és „horribile
dictu”, ehhez igazítja a maga valóságos
életét is. Ki kell mondanunk, hogy itt a mítoszok
évezredes valóságáról van
szó, amelyek keletkezése és léte
végül is egy szintén csodaként
megnevezhetõ törekvés eredményeként
magyarázható.
Az agyban ugyanis leképezõdtek a tényleges
valóság ok-okozati összefüggései
– ezek a láncolatok. A valóság
hiányos ismerete miatt azonban a tapasztalati láncolatok
szükségképp megszakadni látszanak. Az agy
önállóan befoltozni igyekszik a hiányokat,
és a maga számára egy új
„pszeudó” valóságot képez,
amelyben már nincsenek hibák. Ezzel mintegy
helyreállítja az általa kívánt
és feltételezett RENDET.
A REND érzékelését és a
helyreállítására irányuló
törekvést látom én az ember további
jellemzõ csodájának – ami végül
is az isteni rend: a „TÖRVÉNY”
megsejtéséhez és végsõ soron ennek
tiszteletéhez kell, hogy elvezessen.
Szót kell ejtenünk még a mûvészi
ábrázolás, a mûvészi
megjelenítés csodájáról, amelynek
során az ember képzeletének belsõ
világát kivetítve egy transzformált –
mondhatjuk, hogy transzcendens, vagy másodlagos –
valóságot hoz létre: a szimbólumok
külön valóságát. A
képzõmûvészetben, azaz a
festményekben és szobrokban megjelenõ
tárgyi ábrázolás valósága a
kezdetekben „mimetikus”, azaz utánzó
jellegû volt egészen a legutóbbi idõkig, az
ún. absztrakt ábrázolás huszadik
századi megjelenéséig. Jól tudjuk
természetesen, hogy a mimetikus megjelenítés is
szükségképp absztrakt, hiszen egy kép, egy
szobor, bármennyire is hasonlítson az
ábrázolt valósághoz, mégsem a
valóság maga, hanem annak bizonyos kivonata,
absztrakciója.
Minden mûvészi tevékenységben, de
különösen a zenei és drámai
megjelenítések területén
egyértelmû, hogy az ember önmaga
meghaladására, a transzcendenciára való
igénye mutatkozik meg. Ez együtt jelenik meg és
együttesen munkál a már említett REND-re
való igénnyel.
Arról van szó, hogy az ember szeretne kiszakadni a
mindennapok sok véletlen, káoszos jelenségekkel
teli világából és egy olyan,
önmagán túlmutató világot teremteni a
maga számára, amelyben
megkérdõjelezhetetlen, örök és
változtathatatlan REND van, ahol bizalom és
megértés uralkodik.
Ez az igény már az õsi
kultúrákban megmutatkozott. A mûvészetek
keletkezésével egyidõben, és ezzel szoros
kapcsolatban különös – tárgyakhoz,
jelenségekhez és állatokhoz
fûzõdõ – szimbólum rendszereket hoztak
létre. Egyes szimbólumokat, állatokat, ill.
állat ábrázolásokat Isteni hatalommal
ruháztak fel, és istenkét tisztelték
ezeket. Utalhatunk itt a bibliai aranyborjúra, vagy akár
a ma is élõ, indiai szent tehenekre.
Az õsi élet embere tudatilag kapcsolatokat
létesített félelmeinek tárgyai és
bizonyos konkrét tárgyak és jelenségek
között félelmeinek legyõzése, ill. az
ismeretlen hatalmak feletti uralom megszerzése
céljából.
A mágia, a varázslás fikciója jelenik itt
meg, az az elképzelés, hogy a dolgok valamiféle
megjelenítésével, ill. az ezekkel
történõ manipulációkkal
úrrá lehet lenni a félelmetes hatalmakon.
A sokezer éves, õsi barlangrajzok,
állatábrázolások errõl
tanúskodnak, és jelentik egyben a képi
szimbólumokkal operáló írás
elsõ megjelenési formáit. Mint jól tudjuk,
az õsi Egyiptom, a fáraók birodalma ezt az
írásmódot használta.
A beszéd is része, ill. eszköze lehet a
varázslatnak, hiszen a beszéd is megjelenít. A
természeti csapások
elhárítására, esõ
létrehozására stb. varázsszövegek
utódai a különbözõ
ráolvasásokban, imaszövegekben ma is
tovább élnek.
Az õsi ember, de még a ma embere is, a
világot emberszabásúnak képzeli el,
antropomorf világot teremt a maga számára.
Elõször a természet közvetlenül
érzékelhetõ jelenségeit, az ezeket
mûködtetõ erõket személyesítette
meg, késõbb kissé elvontabb, magasabb rendû
hatalmakra gondolt. Ebben a világban
nálánál jóval nagyobb hatalommal
bíró lények intézik a természet,
és így az emberiség ügyeit, hasonló
jelleggel, ahogy az ember is eljár a maga dolgában.
Ezeket a hatalmas lényeket különbözõ
szimbólumokkal jeleníti meg, és ezeket
felruházza mindazokkal a tulajdonságokkal
(hozzáképzeli azokat), amelyek ezeket az
emberszabású lényeket jellemzik.
Így keletkeztek és éltek, élnek
igen hosszú életet a különbözõ
istenképek Murdoktól kezdve Ozíriszen és
Isisen át Jupiterig és Júnóig,
beleértve természetesen a ma élõ
„egyisteneket”, azaz „Jehovát”,
„Allahot" és Khrishnát.
A hõsi mítoszok és a nemzeti eposzok harcos
hõseit és isteneit tekintve könnyen
észrevehetjük, hogy ezek tulajdonságaiban, a
jellemvonásokban egy kívánt és jónak
tartott, vagy éppen egy elítélt emberi
tulajdonság jelenik meg.
Sok esetben tehát az ember önmagát
kivetítve önmagát keresi és fogalmazza meg
különbözõ ideál képekben.
Természetesen a gonosz, a negatív hõs
ideál-képe sem hiányzik a
repertoárból.
A mára kialakult modern világban a vallási
kultúrák már letisztult és kifinomult
formában tartalmazzák a szellemtörténet eme
termékeit, az azonban továbbra is vitathatatlan, hogy
minden esetben az ember szimbólum teremtõ és
alkalmazó képessége mutatkozik meg.
Modernnek mondott világunk abszurditása mutatkozik meg
ugyanakkor abban, hogy ma is sokféle módon,
sokféle formában uralkodik a szimbólumok
erejébe vetett hit. Az emberek igen nagy többsége a
valóságosnál is valóbbnak hiszi a
szimbólumok alapján felépített és
ezek által mûködõ világot.
Természetesen itt most nem a beszéd és az
írás valóságos fogalmakat
jelölõ szimbólum-rendszerérõl van
szó, bár ez ügyben is fellelhetõ hiba, t.i.
némelyek nem veszik észre, hogy egy fogalom vagy annak a
neve nem azonos a tárgyával, hiszen csak ennek
általános megjelölésére szolgál.
Mindennek ellenére és amiatt is, hogy a
beszéd és az írás is sok
félreértésre, és
félrevezetésre ad lehetõséget, nem
mondhatjuk, hogy alapvetõen rossz, hiszen az ember
valóságot tükrözõ szellemi
termékeit, magát az emberi kultúrát
hordozzák.
A valóságos, megtapasztalt világ tárgyait
és jelenségeit tartalmazó emberi kultúra
világa mellett azonban létezik az õsi
szimbólumok, az õsi mítoszok világát
tükrözõ emberi kultúra, amely
terjedelmében és jelentõségében
még ma is jóval nagyobb helyet foglal az emberi tudatban,
mint a valóságot jelentõ világ. Ez pedig
jól tudjuk: a vallások világa, amely
áthatja és végzetes ellentmondásokkal
telíti meg a ma már szoros
együttmûködésre ítélt
világot.
Abszurd, és katasztrófába vihetõ
jelenség ez, mert hatalmi igények és
törekvések éltetik évezredeken át a
mai modern korban is, amikor az ebbõl származó
ellentmondások már most katasztrofális
jelenségek elõidézõi.
A huszadik század közepétõl az európai
kultúrkörben uralkodóvá növekvõ,
liberalizmus néven szereplõ, ideológia
képviselõi nem vallásként
határozzák meg hitüket. Terjesztéséhez
sem kellettek papok vagy hitvallók, miután alapjai
már régen ismertek voltak, és a gyakorlat, a
gazdasági fejlõdés, a kereskedelem emberi
irányultságai mintegy igazolásul szolgáltak
és megerõsítették már a jóval
elõbb pl. az Adam Smith által megfogalmazott
nézeteket.
Az 1948. december 10-i ENSZ Nyilatkozat tette hivatalossá,
hogy az egyén szabadságjogait mindenekelõtt
tisztelni és biztosítani kell minden, ezt elismerõ
és aláíró országban. Az emelkedett
hangnemben megfogalmazott, harminc pontban összefoglalt
elõírások az embert mint jogokkal
bíró lényt határozzák meg, ezt
deklarálják. A megfogalmazók
valószínûleg erõs hittel hittek a
nyilatkozat erejében, hatásosságában. Sok
tekintetben valóban változásokat
eredményezett nemcsak a nemzetközi politikában, de
ugyancsak sok tekintetben fõleg az európai emberek
életében. Az erõs hit azonban, ami a
megfogalmazókat áthatotta, már jóval
kevésbé érvényesült az
alkalmazók gyakorlatában. Igen erõs
torzulások mutatkoztak az évek során, és
vannak jelen ma is.
Igaz ugyan, hogy a nyilatkozat külön nem foglalkozik a
különbözõ üzleti
tevékenységekhez fûzõdõ
szabadságjogokkal, de ebben a gyakorlatban érdekeltek
természetesnek vették és most is a szabad
tõkeáramlás, a szabad árucsere és a
szabad munkaerõ piac feltételeit
valósítják meg, eszerint mûködnek.
Piaci áruvá vált minden, így az ember,
az emberi munkaerõ is, ami sok esetben
rendkívüli kényszert jelent az egyes ember
részére, és így épp a
szabadságától fosztja meg, hiszen
áruként önmagát kell a piacon
felkínálni elõnyös piaci
tulajdonságokkal, ha élni akar.
♣ ♣
♣