Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

ESSZÉ

Erdősi-Boda Katinka

Zene és kommunikáció (részlet, 1.)

A zene esztétikája

A zeneesztétika régi tudomány, már Platóntól kezdve minden nagy filozófus elmélkedett a zenérõl, de mint önálló diszciplína, csak a huszadik század elejétõl létezik. Régebben a zenéhez nem értõ filozófusok az irodalomból vagy képzõmûvészetbõl vontak le törvényeket, és azokat húzták rá a zenére. Az önálló zeneesztétika fejlõdéstani alapokon áll. Ez a fejlõdéstani tétel kimondja, hogy „az élet – akár a faj, akár az egyén élete – nem más, mint az alkalmazkodás. Vagyis: folytonos eldobálása az életre alkalmatlan vagy káros tulajdonságoknak, folytonos megszerzése alkalmas és hasznos tulajdonságoknak. Egy nagy versenyfutás, melyben, akinek terhe csak egy mákszemnyivel is könnyebb, gyõzni fog.” (7)  Ennek alapján megállapíthatjuk, hogy mivel az élet, a társadalom nem hogy eldobta volna a mûvészetet, hanem azt évezredek során továbbfejlesztette, így a mûvészi érzelmek nem lehetnek közönyösek az élet fennmaradása szempontjából. Tehát a mûvészet kielégíti a hasznosság követelményét. Amint a zenét elismerjük az élet szükségszerû velejárójának, abban a pillanatban a zenére is érvényes lesz az alkalmazkodás törvénye. 

Az alkalmazkodás törvényét világosan végigkövethetjük a disz-szonancia-konszonancia kérdéskörén. Azt kell szem elõtt tartanunk, hogy a disszonancia kellemetlen, konszonancia kellemes érzése az évszázadok során változik. A tétel bizonyítása a természetben keresendõ. Az emberi hang rendkívül gazdag felhangokban. A felhangsor hangközei egyre kisebbednek, mégpedig úgy, hogy az alaphangtól számított egyes hangok közti távolság folyamatosan szûkül. Sorrendjük ez: oktáv, kvint, kvart, nagyterc, kisterc, nagy szekund, kis szekund. Érdekes, hogy a zene történetét áttekintve a hangközök ugyanabban a sorrendben lépnek fel történetileg, ahogy a felhangsorban egymás után következnek. Ennek oka, hogy a fül egyes hangközöket már megunt, vagy megszokott, vagy még nem szokott meg, de kihallott. Természetes, hogy a megszokott hangközök konszonánsak, a szokatlanok a disszonánsak. Ezt jól megfigyelhetjük az egyes korok zeneesztétikája alapján: oktávok kora, kvintek kora (1200 körül), hármashangzatok (tercek) kora (1450-es évek), hetedhangzatok kora (barokk), kilenced, tizenegyed hangzatok kora (XX. század eleje). 

Az alkalmazkodás törvénye nemcsak a hasznosságot, hanem a fejlõdést is magában hordozza. A fejletlen társadalom egynemû, tagjai nem szorulnak egymásra, az egyének tagjainak egymáshoz való viszonyai határozatlanok. A fejlett társadalom különnemû (a foglalkozások specializálódnak), tagjai egymásra szorulnak, és egymáshoz való viszonyaik határozottak. Tehát a folyamat leírható a társadalom differenciálódásával és integrálódásával. Ez a jelenség a zenei formák fejlõdésénél is tapasztalható. A „megunás” okozza, hogy a zenemûvek egyre változatosabbak lesznek, több részre oszlanak. Ezt tükrözi az, hogy az õskorban a munka során még csak az egyszerû dallamfrázisokat ismételgették, majd kialakult a strofikus dal, aztán a variáció, rondóforma, kétszakaszos dalforma, kétszakaszos Scarlatti-féle szonátaforma, háromszakaszos dalforma és a háromszakaszos szonátaforma. De hasonló példa lehet a hangok egyidejûségének változása. Kezdetben a szólamok közt teljes egyidejûség, párhuzamosság lépett fel, majd jött a kánon, imitáció, szabad kontrapunktika (ahol a szólamok egyéniségek, egyenrangúak), opera (a szólamok nem köztársaságot alkotnak, hanem abszolút monarchiát), monódia (alkotmányos monarchia), ma megint a köztársaság irányába veszi kezdetét a szólamvezetési technika. 

A zenemûvek esztétikai értékelésekor a forma változatossága és a harmóniák konszonanciája, disszonanciája mellett a beérzés (beleérzés) ugyanolyan, sõt még nagyobb meghatározó tényezõ. 

Mint már említettük, a hangok értelmi folyamatokat indítanak agyunkban, különbözõ asszociációkat, emlékképeket idéznek fel elménkben. Összehasonlításokat végzünk mûvek és mûvek közt. Ha úgy találjuk, hogy a mûnek kiválóságai vannak, örülünk. Sõt még büszkék is vagyunk magunkra, mennyire tudunk örülni az esztétikai kiválóságoknak. A beleérzés-beérzés avatja a mûvet esztétikussá. A beérzés során minél erõsebbek a mi érzelmeink, annál erõsebb érzelmeket irányítunk a tárgyra. Énünk megszûnik, egy test, egy lélek vagyunk vele. Az ÉN a mû élvezete során összeolvad a NEM-ÉN-nel (környezettel, világgal). Énünk a dallamot felruházza érzelemmel, majd magáévá teszi az elõbb tõle eltávolított érzelmeket, ennek következtében újra „meghatódunk”. Ilyenkor pillanatnyilag megszabadulunk a társadalmi kultúra kötöttségeitõl, visszatérünk az õsállapotba, a gyermekkorba. Ez a szellemi levetkõzés.
A zenébe szimbolikusan tudunk beérezni (beleérezni), hiszen amit érzünk, láthatatlan. A zene megszemélyesítésével emberi mozgást, viszonyt képzelünk el. A hangszimbolika a hangoknak és más érzékleteknek hasonlóságán alapszik. Éles, hegyes, metszõ, lágy kemény, édes, meleg hangok hõ-érzetre, tapintásra utalnak. Ennek alapján a magas hangokat világosnak, kicsinek, míg a mély hangokat sötétnek és nagynak érzékeljük. A hangszimbolika a természeti jelenségek (madárfütty) utánzását is lehetõvé teszi, de mozgásképzeteket is elõ tud idézni. Járást, légzést, szívverést és beszédet képzelhetünk. De az is elõfordul, hogy a zeneszerzõ, vagy elõadómûvész lelkébe érzünk. (8)

Ha a mûvészettel való találkozás során a mûalkotás és a befogadó közt mágikus mûvészi erõtér bontakozik ki, akkor e feltöltõdés mindig esztétikai élvezethez vezet. Ennek keretében megállapíthatjuk, hogy az esztétikai élvezet mértéke nemcsak az alkotás mi-nõségétõl függ, hanem maga az ember is meghatározó tényezõ. A kérdés az, hogy milyen embernek a kapcsolatait kell kiválasztanunk ahhoz, hogy egészen biztosak legyünk az „objektív” esztétikai élvezet kimutatására. E nehéz feladatra a legalkalmasabb emberek azok, akiknek egész életmódja bizonyítja, hogy „értékelik” a mûvészetet, illetve képesek a valódi mûvészet megértésére és élvezetére, annak eredetére való tekintet nélkül. Ennek tükrében a mûértõ terminussal jellemezhetõk azok a személyek, akik hivatásból vagy szenvedélybõl a mûvészetnek szentelik életüket, illetve Webster szerint azok, akik a mûalkotás kritikai értékelésében vagy ízlésbeli kérdésekben járatosak. Tehát e megjelölés nem a mûvészettörténetben használatos szakértelmet vagy az itt hozott döntést testesíti meg. Az esztétika területén a „szakértõ” helyett inkább a „mûértõ” terminust használjuk.

A mûértõk véleménye sokszor eltérõ álláspontokon nyugszik. Magyarázatként felfoghatjuk, hogy az átlagember felületes, kulturális sztereotípiákon alapuló egyforma gondolkodásával szemben a mûvészet iránt fogékony emberek a tárgyak komplexitására reagálnak. Ellentétben, ha a mûértõk esztétikai értékében véleményegyezés tapasztalható, akkor bizonyos állandóság tanulmányozásról lehet szó.
A zene esztétikájának dominánsait figyelni mûértõ füllel igen csak nagy kihívás. E dominánsok listája nem törekszik a teljességre, mégis meghatározó aspektus a zene értékelésére. A dominánsok: a hangzás, az akkord, a távolság, a skála, az ütem, a dallam, az ismétlés, a variáció, a szemantikai határozatlanság és az affektív gazdagság a szubjektivitás fokmérõit képezik.

Spencer szerint a zene nem más, mint az emocionális nyelvezet transzponálása. Továbbá Gurney észrevette, hogy a szenvedély nyelve nem dallamos, hanem érces. Darwin szerint a hang eredetileg szexuális gerjesztõ volt. Püthagorasz, Rameau és Helmholtz deklarálta, hogy a hangzások örömét egy bennük és közöttük fennálló egyszerû matematikai viszony okozza. Az említett tudósok, filozófusok a felnõttek kialakult világának szûrõjén keresztül vizsgálták a hangzást, valójában e megfoghatatlan észlelés, érzékelés egészen kicsi gyermekkorunkra vezethetõ vissza. Mûvészetpszichológiai megközelítésbõl minden zenei hang többé-kevésbé tudatosan az emberi hangot utánozza. Tehát a hangzás alapköve, hogy a hang a gyermek számára, még mielõtt a beszédet mint olyat értené, már az emocionálisan és szimbolikusan aktív jelentések csatornája. Ezeknek az elsõ tudattalan auditív emlékeknek a jelenlétét mindig esztétikai öröm kíséri. A zene hangjai modulálják a gyermek beszéd értése elõtti érzékelt hang észlelését felnõtt korban. 

Az akkord fogalmával kapcsolatban jó néhány elméleti munka látott napvilágot. Matematikai, fizikai, filozófiai, pszichológiai, társadalmi elméletek tárgyát képezi az akkord kérdése. Hamis Ravel tanítása, miszerint az akkord annál szebb vagy „harmonikusabb”, minél egyszerûbb mate-matikai összefüggéseket tartalmaz. Ráadásul az összhangzattal való magyarázat nem tud mit kezdeni a tercnek az európai zenében betöltött szerepével. A kulcs a megoldáshoz a „személytelen téma” és a tudattalan „moduláció” hasonlóképpen, ahogy a hangzás területéhez is. Az akkord struktúrája a hangzás felépítését utánozza szabályszerûen elosztott összhangzatokkal. Az akkord viszont bonyolult természetének köszönhetõen eltávolodik a hangzás mint olyan struktúrájától. Az akkord a „moduláció modulációja”, hiszen a hangzást mint modulációt a hangok egyidejûségének állapotával utánozza (modulálja).

Hangköz és skála jelentõsége is összetett. A hangköz lehetõvé teszi olyan hangzások egymásra következõ kibocsátását, amelyek az emlékezetben egyesülve képzelhetik a vokális hangzás struktúráját. A hangköz, a skála teszi lehetõvé a gyermek által kezdetben érzékelt hang témájának tudattalan utánzásait. A ritmus is a gyermekkor melegségébõl táplálkozik. A legerõsebb ritmus jelenség a szopás folyamatából táplálkozik. Lényeges eleme a száj, ami a hang szerve. Gyermekkorunk emlékei örömteli élvezetet jelentenek számunkra, melyek újraélését a zene esztétikájából következõ boldogságérzet reprodukál.

–––
7. Dr. Kovács Sándor: Zeneesztétikai problémák, Budapest, Deutsch Zsigmond és társa kiadása, 1911, 8. p.
8. Dr. Kovács Sándor: Zeneesztétikai problémák, Budapest, Deutsch Zsigmond és társa kiadása, 1911


♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©