"Így, hetven felé"
Dombrádi István
KINEK A SZÓ A MINDENE
Vetettem szülőföldbe
pompázatos szókat,
terítettem remény-bíborokat.
Maradtam tépett lélek-lombnak,
tellettem égető-gondnak,
kellettem líra bolondnak.
Koldussá vált menekülő őszben,
vagy amikor tavaszaim fölveszem,
hát megéltem: kinek a szó a mindene
és ezért semmije sincsen,
űrkorszakban nélkülöz
itt vérez szép anyanyelvében.
S mégis: ágvesszős-furulyaszón,
hajló-dombokon esőkké magasodom,
kemencék-magányú virágzáson
kötegelt-delek színeitől gazdagodom:
nyár-szemhéjú nappalokon
szívemben nyitva áll templomom.
Ezüst-öltönyöm: ég-veretű csillagok,
benne csupa lélek-világ vagyok,
éneklő partok, körém gyűlt dalok,
sudár fák hosszú holnapok,
röpülő évekkel telt évszakok –
csak e földet szerető ember vagyok.
S mégis: egész élet hosszra,
szőlőérés illatától megtisztulva:
rózsa vackon és krizantémon újra,
ontva arcom és életem kibontva,
odateszem jövőt belehelő lángra,
jácintok közt élő hazámra.
|
|
|
|
