Ahogy múlnak az évek, úgy
jönnek elõ régi emlékek. A
múltidézés korfüggõ. Ha
visszanézünk, az azt jelenti, van idõnk. És
ideje annak van, aki már sok mindent elvégzett
elõzõ életében, illetve
életének elõzõ szakaszában,
és idõnként tétlenkedik. Nincs mit tennie.
De ha az elme még aktív és sértetlen, akkor
újra elõjönnek olyan impressziók, amelyek
nélkül csak vegetálnánk.
Hosszú évek pergõs napjai
után eljutottam
abba a spirituális állapotba, hogy hallgathatom a
Csendet. Van idõm.
Ültem a teraszon, a naptól
kiszáradt régi
kerti fotelban. Hallgattam a rigókat, ahogy a bokrok alatt
egymással beszélgettek. Azon vettem észre magam,
hogy kezem az ölembe ejtettem. Nem igazítottam meg az
ülési helyzetemet, nem helyezkedtem el úgy, ahogy
illik, hanem kényelmesen szétterpesztettem a
lábaimat, könnyû nyári ruhámat a
lábaimon szétterítettem, a hátamat
behajlítottam.
Csak ültem. Aztán valahogy
kívülrõl
megláttam magam, és egy régi kép suhant
át elõttem. Anyám keze, ahogy az ölébe
ejtette, amikor megfáradtan leült a kisszékre, ami a
széles küszöbön volt. Hátát a
küszöb ajtófélfájának
támasztotta. Fájós lábait
kinyújtotta, könnyû nyári kendõje
alól kibújó õsz hajfürtjeit
visszaigazította a kendõ alá. Aztán csak
úgy üldögélt. Amikor a fogadott macska –
aki pici korában valahonnan a kertek aljáról
érkezett – észrevette, hogy pihen,
elõjött, huncutul a szoknyájához
dörgölõzött, addig hízelgett, amíg
az ölébe nem vette. Aztán simogatni kezdte. A cica
elõször csak dorombolt, majd békésen
elszunyókált az ölében. Néhány
perc múlva mindketten szundikáltak. Anyám
és Cirmos is.
Így, meditáló helyzetemben,
idõutazásba kezdtem, vissza a múltba.
Bementem a régi ház
konyhájába.
Éreztem a hideg konyhakõ érintését a
talpam alatt, a nyitott kéménybõl jövõ
saskó szúrós szagát, ami hosszú
évtizedek alatt rakódott le a sonka kolbász,
szalonna füstölése közben. És a
tûzhely melegét. Hallottam a száraz
szõlõvenyige pattogását, amivel
anyám a reggeli tej alá begyújtott. Orromban
éreztem az édes tej illatát, ahogy forralás
közben felfelé párolgott meleg gõze.
Amikor nagyobbacska lány voltam,
már én is
forralhattam a tejet. Amíg vártam, hogy a tej
színe lassan megbõrösödjön. A lábas
fölé hajoltam, úgy szívtam be a
forrásban levõ tej illatát, hogy
éhségemet egy kicsit csillapítsam. Kevés
gyerek tudja manapság elképzelni annak a
varázsát, hogy mi is az a csoda, ahogy a tejen a
lábasban a melegítés hatására lassan
hártyavékony tejbõr keletkezik, majd
felpúposodik, és ha nem vigyázunk, kifut a
lábasból az egész tejmennyiség. Ott
álltam a tûzhely elõtt, és
idõnként a száraz venyigébõl raktam
a tûztérbe. Ahányszor kinyitottam a kis
ajtót, megégette a kezem. Erre mondta a
nõvérem, fogd meg gyorsan a füled, és
már nem is fog fájni az ujjad. És igaza volt.
Ahányszor megégettem az ujjam, megfogtam a fülem. A
mai napig megfogom, ha a szuper modern elektromos tûzhely
megégeti a kezem.
Aztán újabb illat jött
elõ a
múltból. Maláta. Malátakávé.
Míg a tej forrt, addig a malátakávé is
megfõtt a kis piros fazékban.
Aztán az asztalra került az ibolyás kis
bögrém. Anyám elõször a
malátakávéból öntött egy ujjnyit,
aztán a frissen forralt tejbõl. Majd hagyott annyi helyet
a bögrében, hogy a frissen forralt tej tetején
összesûrûsödött bõrbõl is
jusson rá. Ezután két
kávéskanál cukorral elkevertem. A
kiskanállal elõször a finom édeskés
bõrt ettem meg. Utána a szomszéd boltból
hozott friss kiflivel lassan a többi tejeskávé is
elfogyott.
A Csöndemet hallgatva, ölembe ejtett
kezemet valami puha,
meleg hatás érte. Kinyitottam a szemem. Milu cica
feküdt összegömbölyödve az ölemben, a
szoknyámban. Dorombolt.
Egy tavaszi napon a szomszédék
kertje felõl
érkezett. A pirinyó vörös bundás cica
kétségbeesetten nyervogott. Befogadtam. Mára
szép erõs kandúr lett belõle.
Ahogy megmozdultam, felébredt
délutáni
szunyókálásából. Álmosan
hunyorgott, majd leugrott az ölembõl, és elindult a
kert felé szokásos délutáni
portyájára.
A rigók felröppentek, aztán
elcsendesedtek,
amíg Milu el nem tûnt a szemük elõl.
Elõvettem a hûtõbõl a
reggel
vásárolt „Fincsi” házi tejet.
Fehér lábasban feltettem a gáztûzhelyre
forrni. Míg várakoztam, hogy felforrjon, éreztem a
tej édes illatát, láttam a
bõrösödõ tetejét. Délutáni
uzsonnához készülõdtünk. Amikor
felforrt, elõvettem az ibolyás bögrémet, amit
gyerekkoromból megõriztem, és magammal hoztam az
új úri életembe. A sok mosogatástól
az ibolyák halványabbak lettek, egy helyen a széle
is lecsorbult. Teletöltöttem a még forró
tejjel, tetejére a tej bõrébõl is vettem.
Lassan kevergettem a kiskanállal, hogy gyorsabban
hûljön. Aztán számba vettem az elsõ
kiskanálnyi finom tejbõrt.
Behunytam a szemem, hogy élvezzem az
ízét.
És emlékképként
láttam
anyámat, ahogy kezét kötényébe ejtve,
Cirmos cicájával a kisszéken ülve,
hátát az ajtó küszöbéhez
támasztva szundikált.
♣ ♣
♣
