"Így, hetven felé"
Ambrus József
A NAP VIRÁGA
Lépteimnek szertehullott
célja,
édes bohókás kedvvel elillant
– elnémult hajókürt a véna –,
de örök lelket ad bele a sírhant.
Emlékem arcát erőtlen formálom
– csak az ölelésre emlékezem –,
híg véredben gránitkő a lábnyom,
friss hajtásom megóvja a verem.
Szendergő tudatom meg ne törjön,
az nem lehet, hogy lelked megtagad,
ég-verte porszem vagy a Földön,
ahol sötét fényköröd itt marad.
A Nap virága becsukta szirmait,
nyugszik a test, tenger gondolat
– most csak a lélek emlékezik,
megőrizve kinnrekedt sorsokat.
Lépteimnek megritkult az arca,
hősi bazaltomnak kevés lenne,
röpteimet mégis túlszárnyalta,
pedig didergett bennem is az elme.
Nézd árnyékom a nemes kövön
– itt jár az emlék fejem felett –,
én csak emberégből üvöltözöm,
amíg ismert utam kikövezett.
|
|
|
|
