Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

PRÓZA

M. Csóti Ágnes

Áldás a szerelemre

Anyukám nem nevelt arra, hogyan kell a férfiakat megszerezni. Volt két bátyám, az apukám, akiktől láttam, a férfiak hogyan viszonyulnak a nőkhöz. Nem tudtam magamat eladni ezen a piacon, félénk voltam, és talán túl őszinte. Hazudni soha nem tudtam, bár a nővérem olykor próbált félrevezetni, hogy ne legyek annyira naiv. Mondott valami történetet, és bármennyire hihetetlennek tűnt, nem kételkedtem benne, hiszen a nővérem volt. Aztán a fővárosba kerültem, sok mást tapasztaltam az életről, már nem voltam annyira naiv, a saját káromon tanultam, de azért mindig hittem az emberekben. Régi mondás, amitől a legjobban félsz, amit egyáltalán nem akarsz, ami ellen tiltakozol, az fog veled is történni. Így jártam én is. Nem néztem nős férfira, nem akartam kikezdeni egy apával sem, akinek volt már felesége, vagy gyermeke. Egészen addig, amíg meg nem ismerkedtem a bátyám barátjával. Őt apukám ismerte, szerette, dicsérte, milyen kedves, és milyen jó humorú férfi. Aztán úgy hozta a sors, hogy közelebbről is megismertem, és szerelem lett közöttünk, ha nem is első látásra, vagy talán mégis, és sok év után már a házasságon törtük a fejünket. Sokat gondolkodtam a dolgon, mi legyen. Felesége, kislánya volt, ismertem őket, nehéz volt elhatároznom, hogy igent mondjak, és a közös jövőnket építsük. Az esküvő csak Romániában, Oradeán lehetett, akkor így ismerték a várost, hiába mondtam, hogy Nagyváradra megyek. Ha telefonálni akartam, a Nyugati pályaudvarnál álltam órákig, hogy kapcsolják a vonalat, holott előtte már levélben leírtuk és egyeztettük, mikor, melyik órában leszünk elérhetők. Ő Nagyváradon állt a postán és várta, hogy a fülkébe szólítsák. Sokszor hosszú hónapok után, csak percekre hallhattuk egymást. Amikor a menyasszonyi ruhámat kerestem, jártam a kis butikokat, hogy egy szerény, nem hosszú, de mégis esküvőre alkalmas ruhát találjak magamnak a csekély fizetésemből. Talán jó, hogy nem képzeltem el magamat soha hosszú uszályos menyasszonyi ruhában, mint általában a nők. Nem álmodoztam álmatlan éjszakákon, hányan leszünk? Mi lesz a menü, milyen sütiket választunk. Valamiért soha nem voltak ilyen álmaim, ezért amikor megláttam a fehér muszlin ruhát apró kék virágmintákkal, ami aztán az alján egyre sűrűbb mintában teljesedett ki, azonnal tudtam, ennél egyszerűbbet és szebbet, ha az egész várost bejárom, akkor sem találok. Fejemre egy minimálárt tokkalap került, én varrtam rá egy kis tüllt, ami éppen eltakarta az arcom, és sokkal egyszerűbb volt, mint amiket másoknak a kalapszalonban készítettem.

Tudtam, kicsit fájt, csak apukám lehet az esküvőmön. Reggel kilencre mentünk, a román anyakönyvezető szavait a férjem fordította magyarra. Elvált volt a férjem, soha nem gondolhattunk egyházi es-küvőre, hogy ott kapjunk áldást a házasságunkra. Mindketten katolikusok vagyunk. Ő a máramarosszigeti templomba járt ministrálni. A csontig ható hidegre emlékezett. A sokszor mínusz 20 fokban a névsorolvasásra, hogy mise előtt már fél órával ott kellett állni, és a vékony cipőkben mennyire fáztak. Én is jártam templomba, a fehér bérmálási ruhámban gyermekként végre szépnek képzeltem magam. Tudtuk, onnan föntről nem kaphatunk templomi áldást, csak magunkban hihetünk és a szerelmünkben. Nem esküdöztünk senki előtt, hogy holtomiglan egymás mellett leszünk, de soha nem fenyegettük egymást, hogy elválunk a másiktól. Ez a szó nem hagyta el a szánkat.

Amikor a Házasság hete program utolsó napján meghirdették, megtartják a szerelmesek miséjét, szóltam a férjemnek, vasárnap este tempomba megyünk, és végre mi is áldásban részesülünk. Soha nem gondoltuk, hogy ebben részünk lehet, de ez a soha most valósággá vált, és megkaptuk az áldást. Nem hittük, hogy könnyű lesz az életünk, de bíztunk egymásban és abban, hogy a szerelem majd átsegít a nehézségeken, és így is lett. Persze, szükségünk van arra is, hogy emberileg mindent megtegyünk, és ezen kívül még szükség van a fentről jövő áldásra, arra, hogy amikor az élő Isten közel jön hozzánk és elindít bennünket egy útra, akkor érezzük, hogy velünk is jön, és nem árt, ha akkor a templomban vagyunk.

Kaptunk egy törékeny kerámiaszívet a templomban, amit most a polcra tettem. Amikor a szüleim először találkoztak, akkor vett apukám anyukámnak egy szerelmi ajándékot, ami egy kerámia készlet volt, amiből mára két is kancsó maradt. Törékeny mindhárom, nekik egy egész készletük volt, és a sok év után két kancsó maradt az utódokra. Nekünk egy szív került a birtokunkba, erre kell vigyáznunk a még fennmaradó éveinkben. Mi azt érezzük, hogy Áldással könnyebb az élet.

*


.
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©