Anyukám nem nevelt arra, hogyan kell a férfiakat
megszerezni. Volt két bátyám, az apukám,
akiktől láttam, a férfiak hogyan viszonyulnak a
nőkhöz. Nem tudtam magamat eladni ezen a piacon,
félénk voltam, és talán túl őszinte.
Hazudni soha nem tudtam, bár a nővérem olykor
próbált félrevezetni, hogy ne legyek annyira naiv.
Mondott valami történetet, és bármennyire
hihetetlennek tűnt, nem kételkedtem benne, hiszen a
nővérem volt. Aztán a fővárosba kerültem, sok
mást tapasztaltam az életről, már nem voltam
annyira naiv, a saját káromon tanultam, de azért
mindig hittem az emberekben. Régi mondás, amitől a
legjobban félsz, amit egyáltalán nem akarsz, ami
ellen tiltakozol, az fog veled is történni. Így
jártam én is. Nem néztem nős férfira, nem
akartam kikezdeni egy apával sem, akinek volt már
felesége, vagy gyermeke. Egészen addig, amíg meg
nem ismerkedtem a bátyám barátjával. Őt
apukám ismerte, szerette, dicsérte, milyen kedves,
és milyen jó humorú férfi. Aztán
úgy hozta a sors, hogy közelebbről is megismertem,
és szerelem lett közöttünk, ha nem is első
látásra, vagy talán mégis, és sok
év után már a házasságon
törtük a fejünket. Sokat gondolkodtam a dolgon, mi
legyen. Felesége, kislánya volt, ismertem őket,
nehéz volt elhatároznom, hogy igent mondjak, és a
közös jövőnket építsük. Az
esküvő csak Romániában, Oradeán lehetett,
akkor így ismerték a várost, hiába mondtam,
hogy Nagyváradra megyek. Ha telefonálni akartam, a
Nyugati pályaudvarnál álltam órákig,
hogy kapcsolják a vonalat, holott előtte már
levélben leírtuk és egyeztettük, mikor,
melyik órában leszünk elérhetők. Ő
Nagyváradon állt a postán és várta,
hogy a fülkébe szólítsák. Sokszor
hosszú hónapok után, csak percekre hallhattuk
egymást. Amikor a menyasszonyi ruhámat kerestem,
jártam a kis butikokat, hogy egy szerény, nem
hosszú, de mégis esküvőre alkalmas ruhát
találjak magamnak a csekély fizetésemből.
Talán jó, hogy nem képzeltem el magamat soha
hosszú uszályos menyasszonyi ruhában, mint
általában a nők. Nem álmodoztam álmatlan
éjszakákon, hányan leszünk? Mi lesz a
menü, milyen sütiket választunk. Valamiért soha
nem voltak ilyen álmaim, ezért amikor megláttam a
fehér muszlin ruhát apró kék
virágmintákkal, ami aztán az alján egyre
sűrűbb mintában teljesedett ki, azonnal tudtam, ennél
egyszerűbbet és szebbet, ha az egész várost
bejárom, akkor sem találok. Fejemre egy
minimálárt tokkalap került, én varrtam
rá egy kis tüllt, ami éppen eltakarta az arcom,
és sokkal egyszerűbb volt, mint amiket másoknak a
kalapszalonban készítettem.
Tudtam, kicsit fájt, csak apukám lehet az
esküvőmön. Reggel kilencre mentünk, a román
anyakönyvezető szavait a férjem fordította magyarra.
Elvált volt a férjem, soha nem gondolhattunk
egyházi es-küvőre, hogy ott kapjunk áldást a
házasságunkra. Mindketten katolikusok vagyunk. Ő a
máramarosszigeti templomba járt ministrálni. A
csontig ható hidegre emlékezett. A sokszor mínusz
20 fokban a névsorolvasásra, hogy mise előtt már
fél órával ott kellett állni, és a
vékony cipőkben mennyire fáztak. Én is
jártam templomba, a fehér bérmálási
ruhámban gyermekként végre szépnek
képzeltem magam. Tudtuk, onnan föntről nem kaphatunk
templomi áldást, csak magunkban hihetünk és a
szerelmünkben. Nem esküdöztünk senki előtt, hogy
holtomiglan egymás mellett leszünk, de soha nem
fenyegettük egymást, hogy elválunk a
másiktól. Ez a szó nem hagyta el a szánkat.
Amikor a Házasság hete program utolsó
napján meghirdették, megtartják a szerelmesek
miséjét, szóltam a férjemnek,
vasárnap este tempomba megyünk, és végre mi
is áldásban részesülünk. Soha nem
gondoltuk, hogy ebben részünk lehet, de ez a soha most
valósággá vált, és megkaptuk az
áldást. Nem hittük, hogy könnyű lesz az
életünk, de bíztunk egymásban és
abban, hogy a szerelem majd átsegít a
nehézségeken, és így is lett. Persze,
szükségünk van arra is, hogy emberileg mindent
megtegyünk, és ezen kívül még
szükség van a fentről jövő áldásra,
arra, hogy amikor az élő Isten közel jön
hozzánk és elindít bennünket egy útra,
akkor érezzük, hogy velünk is jön, és nem
árt, ha akkor a templomban vagyunk.
Kaptunk egy törékeny kerámiaszívet a
templomban, amit most a polcra tettem. Amikor a szüleim
először találkoztak, akkor vett apukám
anyukámnak egy szerelmi ajándékot, ami egy
kerámia készlet volt, amiből mára két is
kancsó maradt. Törékeny mindhárom, nekik egy
egész készletük volt, és a sok év
után két kancsó maradt az utódokra.
Nekünk egy szív került a birtokunkba, erre kell
vigyáznunk a még fennmaradó éveinkben. Mi
azt érezzük, hogy Áldással könnyebb az
élet.
*
