Emlékszem, ilyenkor Te is érdeklődve figyelted, hogy
kinyílik-e már a kertben az orgona. A szép
fehér és lila orgona. Az évek során ugyanis
megtanítottál arra, hogy Anyák napján ezt a
virágot várod tőlem, ennek tudsz igazán
örülni. Az orgona volt a kedvenced. Az általad művelt
gyönyörű virágoskertben pedig volt bőven ebből a
virágból. Nekem csak be kellett mennem a bokrokhoz, előbb
még édesapám segédletével, majd
önállóan, lecsippenteni a dús
fürtöket, gondosan csokorba kötni őket, bemenni a
lakásba, eléd állni, azután elmondani a
korábban betanult néhány mondatot, majd
átnyújtani Neked az illatos virágot. Te pedig
átöleltél engem, jó szorosan, puszit
adtál a fejem búbjára, s amikor kiszabadultam az
ölelésből, akkor láttam, hogy könnyesek a
szemeid. Később jöttem rá, hogy ez miért van:
korán elvesztetted a másik fiadat, aki alig cseperedett
akkorára, hogy átnyújtsa neked a virágot.
Aztán elment a minden élők utolsó
útján…
Több, mint húsz éve nem tudok már
odaállni eléd a kedvenc orgonáddal, de ilyenkor
gondolatban én is szorosan átölellek és a
füledbe suttogom, hogy mit jelentesz nekem, és mennyire
szeretlek. Még mindig. Életem végéig. De
most arról is szeretnék szólni, hogy az
elmúlt két évtized alatt felcseperedtek az
unokáid, sőt a dédunokád is. Én
tartottam/tartom számon, hogy miként emlékeznek
meg erről a szép ünnepről, arról a napról,
amikor Titeket, az Anyákat, igen, így nagybetűsen, az
Anyákat köszöntjük.
Nagy örömömre szolgál, hogy az
utánunk jövők magatartásában nem látok
semmi kivetnivalót. Ugyanúgy viselkednek, mint mi annak
idején, csak miután nincs orgonabokor a kertjükben
(kertjük sincs), így valamelyik pesti belvárosi
bevásárlóközpontban vagy virágboltban
vásárolják meg a virágot, és azt
nyújtják át az édesanyjuknak. A kicsi
csokor vagy egy szál rózsa kerül ilyenkor a kis
marokba és néhány kedves szó, talán
már mondat kíséretében anyukának a
kezébe.
Nekem speciel a kis unokám, a Te dédunokád
készülődése tetszett és tetszik ma is.
Egészen pici korában előbb az óvodában,
utána pedig az iskolában szorgalmasan rajzolta, majd
festette az édesanyjának készülő apró
műveket: virágot, folyó menti fákat, majd a
végtelen tengert (utóvégre azt a legkönnyebb
megalkotni a kis művésznek, hiszen alig kell más
hozzá, mint papír és egy kék tustoll vagy
ecset…). Azután, amikor elkészül, akkor
korábban a tanító néni, most már
pedig a tanár néni segítségével
borítékba teszik, és otthon az elmaradhatatlan
virág kíséretében adják át az
édesanyának. Esetünkben a Te
lányunokádnak. Azután este jön a telefon a
nagypapának, a „szertartás” elmondása,
sőt újabban már azt is megpróbálja
leírni, hogy milyen boldogság tükröződik az
édesanyja arcán. Csak utána térünk
rá a focira, ami ugyebár két férfiú
esetében állandó téma.
Különösképpen akkor, ha az egyik Barcelona, a
másik pedig Real Madrid szurkoló…
Gondolom, Édesanyám, te is elégedett
lennél, ha látnád a felcseperedő
dédunokádat, és ilyenkor tennéd meg az
összehasonlításokat is. Hogy milyeneket? A Tőled
megszokottakat: hááát, olyan mozdulatai vannak,
mint neked voltak! Hirtelen ül le a székre… A
mosolya akár az anyjáé, olyan szelíd.
Érdekes, még a dédapjának a
fejtartását is felfedezem benne. Hogy magamból is
valamit? Nincs olyan, fiam, én olyan egyszerű kis
öregasszony vagyok.
Most vitába kell szállnom Veled: te nem egyszerű,
hanem NAGYSZERŰ ember, csodálatos ÉDESANYA voltál
s maradsz is mindig! Ha most látsz az égi orgonabokrok
között, tudd, hogy majd, ha én is
odakerülök, szakítok neked egy szép
fehér fürtöt.
S hosszan, szorosan átölellek.
*
