Egy kedves idős hölgyismerősömet látogattam meg
otthonában a minap, sajnos régóta egyedül
él egy régi építésű
bérház III. emeleti lakásában. Keveset
mozog, én folyton kértem, hogy ha szépen süt
a Nap, menjen le a parkba sétálni, mert
szüksége van a mozgásra, levegőzésre, s arra
is, hogy emberek közé menjen.
Ő igazat adott nekem, de azért mégsem megy
rendszeresen, mert fél, hogy esetleg elesik, fellökik, vagy
egyéb más atrocitás éri.
Én nagy bőszen magyaráztam neki, hogy az Élet
nem veszélytelen üzem, de azért mégsem
annyira veszélyes, hogy ne merjen kimozdulni fényes
nappal. Beszélgetésünk közben jókat
nevettünk, felidéztük a korábbi évek
apróbb csínytevéseit, amiket olykor-olykor
elkövettünk.
Mesélte, hogy van a házukban egy mindig
rohanó fiatalember, aki az orra elől el szokta vinni a liftet,
ha pedig a lépcsőn fut lefelé, akkor majd’
fellöki…
A közelmúltban is, ha nem kapaszkodott volna a
korlátba, hát biztos, hogy leesik a lépcsőn,
úgy száguldott el mellette a fiatalember, mint egy
tornádó. Mondta is félig hangosan, hogy a nyavalya
törje ki, essen el a saját lábában…
Néhány nap múltával a fiatalember
ismét elvitte az orra elől a liftet, és akkor a
liftajtóban állva, hangosan a botjával kopogtatva
azt mondta, hogy jöjjön rá a szapora…
Két nap múlva csöngettek a
hölgynél. Nehézkesen állt fel a
foteljából, éppen keresztrejtvényt fejtett,
s ajtót nyitott.
Az említett fiatalember állt az ajtóban
bűnbánó ábrázattal és egy kis
csomaggal a kezében.
A Mami megdöbbent, mikor meglátta, szólni sem
tudott.
– Kezét csókolom! Be tetszik engem engedni?
– kérdezte a srác.
A néni tanácstalanul végignézett
rajta, majd megkérdezte:
– Minek akar bejönni hozzám?
– Hoztam egy kis süteményt a néninek,
és szeretnék mindenért elnézést
kérni.
– Hogy-hogy?
– Tetszik tudni, meg tetszett engem már
többször átkozni, és minden alkalommal fogott
az átok. Azt szeretném, ha többé nem fordulna
elő, ezért békítő süteménnyel
jöttem nagy bűnbánással…
Az idős hölgy alig tudott szóhoz jutni,
természetesen beengedte a fiatalembert, s hellyel is
kínálta. Az szerényen bement a nappaliba, lassan
körülnézett és csak állt, kezében
a cukrászsüteménnyel.
– No, üljön már le, nem harapok –
mondta a hölgy, és a sütemény felé
nyújtotta a kezét.
– Ja, igen – mondta a srác –,
tessék elfogyasztani jó egészséggel,
és csak azt szeretném elmondani még, hogy
többet ne tessék nekem semmi rosszat kívánni,
mert az mindig bekövetkezik.
– Kíváncsian várom, mondja el, mi
történt – kérlelte az asszony.
– A múltkor azt tetszett mondani, hogy essek el a
saját lábamban, és én akkorát
tanyáztam a lépcső alján, hogy mindenem
összerezzent, még most is sajog a lábam s a derekam.
Tegnapelőtt pedig azt tetszett kívánni a lift előtt, hogy
jöjjön rám a szapora… Hát nekem
egész nap olyan hasmenésem volt, hogy ihaj…
Ezért kérem, hogy kössünk békét.
Ezt követően jól elbeszélgettek, a fiú
elmesélte, hogy dolgozik és tanul is, soha nincs ideje
semmire, vidékről költözött a házba,
albérletbe… A hölgy nevetve kitotyogott a
konyhába, hozott két tányért és
villát, kirakta a süteményt, és
ásványvizes palackot is tett az asztalra két
pohárral. Majd így szólt:
– Tudja, kedves fiam, nem szívderítő az
öregség, és ha még a fiatalok is
nehezítik, akkor végképp elkeserítő. Maga
mindig rohan, mint egy ámokfutó, soha nem kerüli ki
rendesen az embert, a liftet pedig az orrom elől szokta elhappolni, nem
érdekli, hogy én nehézkesen bottal járok,
hát mérgemben mondtam, amit mondtam, de nem
átkoztam meg. Nem ártottam én még soha
senkinek, elhiszi?
– Elhiszem. A néni pedig higgye el, hogy folyton
késésben vagyok, azért rohanok, de
ígérem, hogy a jövőben figyelmesebb leszek.
Kezet nyújtott:
– Szent a béke?
– Szent – mondta nevetve ismerősöm,
és bemutatkoztak egymásnak, majd nevetgélve viccet
mesélve megették a cukrászsüteményt
és kedvesen, barátként váltak el…
Ezek szerint így is lehet?
*
