"Így, hetven felé"
Tornai Xénia
POÉTALÉLEK
Gondolatok a költészet
napjára
Ír a költő
öntudatlan,
lelke örök indulatban
száll a messzeségbe már,
hol piroslón kél a hajnal.
Mindegy is, hogy óda, kardal,
ír bolondul, ír csak egyre,
s merre hajtja úri kedve,
tolla is csak arra jár.
Nap ragyoghat fenn az égen,
vagy pihét küld tán az éden,
mit se számít, hogyha költ.
Hisz szívében ott az emlék.
Már kiszűrte azt, mi kell még –
rég befogta, majd kiűzte,
Múzsa-csókkal versbe fűzte,
s vértje lett, mi egykor ölt.
Mester, kérdik néha tőle,
vajh, mi volt az ihletője?
Itt keblére bökve int.
És ha fogyna tintacseppje,
homlokát a gond ne lepje,
írja könnyel, írja vérrel,
holdsugárba mártva fénnyel,
rója megszokás szerint.
Öndicsérő gondolattal
elméjére álmokat csal,
ám ha mégsem értik őt,
büszke lénye régi hittel
küzd, de fel nem adja, hidd el!
Bár ledöntik, újra kelve
már a Parnasszoszra menne –
lángja mégse huny ki. Sőt! |
|
|
|
