Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

SZÉPIRODALOM

B. Kovács László

A zöldkalapos jósnő

A férfi kettesével szedte a lépcsőfokokat, hosszú ballonkabátja csak úgy repkedett-lobogott utána. Villámgyorsan felért, de fent, a peron hangyabolyában csak vánszorogva, oldalazva jutott előre. Még néhány méternyi loholás, végre odaért a vágányokhoz, ahol kalauzok diskuráltak a vonatoknál.

– Melyik megy N.-be? – kérdezte kifulladva.

– Az ott. De ne rohanjon, csak tíz perc múlva indul.

– Az első osztály?

– Két kocsival előbbre.

– Köszönöm.

Az első osztályú kocsiban minden kupé üres volt, bárhol leülhetett volna, de ő jobb szeretett társaságban utazni, beszélgetni. Már-már azon volt, hogy inkább átmegy a másodosztályra, emberek közé, amikor az utolsó fülkéhez ért. A poggyásztartók körben telis-tele voltak kisebb-nagyobb szatyrokkal, táskákkal, papírdobozokkal, de csak egy széles karimájú zöld kalapot viselő hölgy ült bent, aki kifelé tekintgetett az ablakon. A férfi habozás nélkül benyitott.

– Jó reggelt kívánok, van szabad hely?

Az asszony szótlanul bólintott, és csak miután a jövevény behúzta maga után a fülkeajtót, fordult feléje.

– Tessék.

– Bocsánat, asszonyom, szoríthatnánk helyet a bőröndömnek?

– Hogyne, uram.

– A többi utas?

– Nincs többi utas, egyedül vagyok, itt minden az enyém. Ne zavartassa magát! Tegye azt a két táskát egymásra, jaj, ne azt, abban tojások vannak! A másikat, a barnát meg a feketét, úgy, ni! Mellettük elfér a kofferja.

A férfi eligazgatta a táskákat, felrakta a bőröndjét, a kabátját felakasztotta az ablak mellé. Leült szemben az asszonnyal. A beszűrődő reggeli napfény sárgás-szürkére festette arcélét.

– Messzire utazik? – érdeklődött az asszony.

– A végállomásig. Három óra az út. És maga?

– Csak ide B.-be, a húgomhoz. A következő állomás. Tudja, születésnapja lesz holnap, meg a húsvét is küszöbön áll, összekötjük a kettőt, ajándékot viszek, különféle apróságokat.

A kézitáskájából kivett egy kisméretű fémdobozt, ujjai között könnyedén megforgatta, felpattintotta a doboz fedelét, és apró kártyalapokat vett ki belőle, amelyeket azután sorban maga mellé rakott az ülésre. A férfi szórakozottan számolta magában a se vége se hossza kártyalapokat, amelyeken különös figurák voltak: negyven, negyvenegy…, a negyvenkettedik lapnál már nagyon fúrta az oldalát a kíváncsiság. – Ez miféle kártya?

– Ó, hát nem ismeri a jóskártyát, ezt az ősi, jól bevált mágikus eszközt? Bepillantást nyújt a jövőbe. Nem hallott róla? Ejnye!

– Hát, úgy látszik, a tudatlanságom oly nagymérvű, asszonyom, hogy nem – válaszolta karját széttárva, és nevetett hozzá.

– Szóval, nem ismeri a jóskártyát, ezt az ősi, jól bevált mágikus eszközt, amely bepillantást nyújt a jövőbe? – csipkelődött az asszony, és acélkék szemével átható pillantást vetett útitársára. – Bizony, ez a negyvenöt kártyalap abszolút hiteles jóslást tesz lehetővé. Kipróbálhatjuk, ha nincs ellenére.

– No, jó, de csak a tréfa kedvéért, legalább jól telik az idő.

– Hát akkor összpontosítson, uram!

– Hunyjam be a szemem?

– Dehogy. Csak nézze a lapokat, aztán mutasson rá az egyikre, aztán én abból ingyen megmondom a jövendőt.

– A távolit, vagy a közelit?

– Melyiket szeretné?

– A közeljövőt.

– Jó, válasszon egy kártyát!

A férfi az érdeklődésnek csak egészen csekély jelét tanúsítva, rámutatott a Mágust ábrázoló lapra.

– Oké! – mondta az asszony, és rövid töprengés után kijelentette: – Nos, hamarosan bekövetkezik egy váratlan találkozás az ön számára, amelyben a pénznek nagy szerepe lesz.

– Igazán? – kérdezte a férfi hitetlenkedve, és megvonta a vállát. – Majd elválik.

Az arca elé húzta a ballonkabátját. – Bocsánat! – fojtott el egy hatalmas ásítást, és befordult a sarokba.

Ekkor a folyosó felől zaj támadt, a beragadt ajtót rángatta valaki. Az ajtó végre oldalra csusszant.

A férfi kidugta a fejét a kabát alól. Egy fiatalember, szinte gyermek még, nézett rá félénken, és csak állt félszegen a nyitott ajtóban.

– Tessék, bújj be, van hely bőven! – invitálta.

A bátorításra a simára lefésült, oldalt elválasztott, fényes hajú legényke beljebb lépett. Öltözete fényes fekete cipő, fekete nadrág, fekete csíkos mellény, alatta hosszú ujjú, kigombolt nyakú fehér ing.

– Jó reggelt kívánok a kedves hölgynek és a kedves úrnak – köszönt hangosan és illedelmesen. – Elnézésüket kérem a zavarásért.

Bal kezében legyezőszerűen elrendezett színes képeslapokat tartott. Előre nyújtotta őket. Udvarias, rábeszélő hanghordozással előadta jövetelének célját.

– Kellemes ünnepeket szeretnék kívánni önöknek. Beteg gyermekek javára gyűjtök a Z.-i kórháznak, adományukat szívesen fogadom. Kérem először a kedves hölgyet, tekintse meg e szép képeslapokat!

A „kedves hölgy” kiszemelt egyet a szép fényes oldalukkal felfelé tartott, húsvéti motívumokat és különféle virágokat ábrázoló lapok között. Margaréták pompáztak rajta, szinte érezte az illatukat. Kihúzta a képeslapot, és nem is gondolt arra, hogy a motívum illik-e vagy sem az ünnephez, amelyhez az ifjú az imént a jókívánságait kifejezte. Aztán a „kedves úr” felállt, közelebb ment a fiúhoz, és kiválasztott magának két képeslapot. Az egyik rózsacsokrot ábrázolt vázában, a másikon egy kosárkában hímes tojások kellették magukat.

– Aztán mennyit kóstál? – szegezte a fiú mellének a kérdést az asz-szony.

– Kétszáz.

– Hééét? – visította. – Nem sok egy kicsit?

A fiatalember, halkan, de érthetően megismételte:

– Kettő, kezét csókolom, két-, azaz kettőszáz.

A „kedves hölgy” elhúzta a száját, aztán mégis elővette a pénztárcáját, és kifizette a választott lapot.

A férfi visszaült a maga képeslapjaival a helyére.

– Szóval, kétszáz, egy pillanat, rögtön…

– Bocsánat, kedves úr, csak egy darab annyi, nem párban megy! – világosította fel a fiú.

– No, mit mondtam? – hajolt az asszony a férfi füléhez. – Itt a találkozás, amiben a pénznek nagy szerepe lesz…

A férfi a pénztárcája után nyúlt.  A legkisebb címlet, amit talált, egy ötezres volt.

– Nem tudok visszaadni – tárta szét a karját a legény.

Az asszony közbekotyogott.

– Felváltanám, de – most látom – nekem sincs kisebb.

– Tudja mit, felváltatom én itt a peron elején a büfében. Egy perc az egész – ajánlkozott tüstént a legény.

A férfi az órájára pillantott. „Három percünk van még” – állapította meg magában. Egy kicsit habozott, de aztán átadta a bankót.

Széles mosoly mögül villant a legényke foga.

– Rögtön meglesz, uram.

Udvariasan meghajolt, a beteg gyerekek nevében előre is megköszönte a szíves jóságot, és villámgyorsan kisurrant a kupéból.

– Mit gondol? Visszajön? – kérdezte a férfi az asszonytól.

– Hát, ehhez nem kell jósnak lenni. Lelécel a fickó, higgye meg.

– Én amondó vagyok, itt lesz mindjárt, meglátja. Ha egyszer megígérte.

– Én viszont azt mondom, széltoló ez, kedves uram. Olajra lép, maga meg bottal ütheti a nyomát.

A férfi lehúzta az ablakot, mélyen kihajolt.

A fiú már visszafelé iparkodott az utolsó pillanatokban érkező, tülekedő, hangoskodó utasok között. Valaki nekirohant, félrelökte: „Nem látsz a szemedtől, te marha!” – üvöltött rá.

Hosszúnyelű kalapácsával a kocsivizsgáló az utolsókat ütötte a kerekekre. Fémesen-tisztán csendült az acél.

– Nos? – érdeklődött az asszony. – Ugye, hogy felszívódott a barátunk! Ismerem a fajtájukat, egyik kutya, másik eb – harsogta diadalmas trombitahangon.

– Már jön, ugrik fel az utolsó kocsira – szólt oda az asszonynak, és leült.

Éles füttyszó, a vonat elindult.

– Mindjárt itt lesz!

Zökkenés, hirtelen megálltak.

A zöld kalap megbillent, az asszony méltatlankodott.

– Nahát, ez a vasút!

A férfi rosszat sejtett, újra kinézett.

Először a kalauzt pillantotta meg, amint kiszáll a mögöttük levő kocsiból, a vonat végéhez szalad, megkerüli…

A váratlan megállás alig egy percig tartott. Ismét felhangzott a sípszó, a szerelvény most már gyorsuló tempóban, akadálytalanul kigördült az állomásról.

Kisvártatva nyílt a kupé ajtaja. A kalauz jött kezelni a jegyeket.

– Mondja, miért álltunk meg az előbb? Valaki meghúzta a vészféket? Baleset? – tudakolta a férfi, miközben átadta a jegyét. Az izgatottságtól megremegett a hangja.

– Nem, semmi rendkívüli nem történt, a vezér úr, ott elöl, ő fékezett. Hála istennek, éber volt. Valaki fel-, majd leugrott a vonatról, ház ezért. Apropó, uram – nyúlt a zsebébe –, majdnem elfelejtettem, ezt önnek küldik – mondta mosolyogva, és átnyújtott a férfinak négy darab ezrest meg három darab kétszázast. – Jó utat! – tette hozzá, és kiment a fülkéből.

Az asszony mormogva összeszedte a jóskártyáit. A férfi csendben figyelte, hogyan babrál rajtuk, és tekintget fel a poggyásztartóba.

– Tizenöt perc múlva megérkezem – szakadt fel az asszonyból egy mély sóhaj. – Istenem, csak tudnám, hogyan fogok tudni leszállni ennyi holmival…


♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©