Nikoletta telefonált, hogy a hétvégén
nagy esemény történt, beszéljünk!
Nikoletta 28, én 82, de remekül megértjük
egymást. Valószínűleg az ő értékei
öregebbek, mint a kora, az enyémek pedig fiatalabbak, mint
amelyek az én korosztályomra jellemzők. Tomival
már 2 éve együtt laknak, sőt Niki mos és főz
az egész családra, Tomira, apukára és a
Tominál néhány évvel fiatalabb
öcsikére. Most külön lakásba
költöztek, minden remek, bútorok, függönyok,
elektromos gépek a helyükön vannak, jól
érzik magukat, bár a csap a konyhában folyik.
Mégis a hétvégén: – Volt
leánykérés. Már nagyon vártam
– mondta Niki, mikor bejött az ajtón. Nem
szóltam, de átfutott rajtam, hogy szerencsére a
fogalmak tovább élnek, akkor is, ha már nincs a
valóságban megfelelőjük. Elvégre mindenki
tudja, hogy milyen a kentaur, le tudja rajzolni, mesélni tud
róla, az senkit sem zavar, hogy kentaur nincs.
Nikolettának a leánykérés után
két nappal pontos elképzelése volt arról,
hogy milyen esküvőt nem szeretne. Az utóbbi időben sok
esküvőn voltak, barátnők, barátok házasodtak,
rengeteg példát „statuálva” Nikinek a
kerülendők gyűjteményéhez. Nem lesz
rongyrázós esküvő, ami nem a párról
szól, hanem az irigységről. Nem lesznek összevissza
színes csokrok, ízléstelen díszítő
elemekkel tarkítva. Nikoletta közölte velem, hogy csak
fehér és zöld színben gondolkozik. Nem
étteremben, nem szállodában és nem
magánháznál lesz az esküvőjük. Egy
egész délután pergő nyelvvel, hangosan sorolta a
barátokat, a nevüket és mindazokat a hibákat,
amiket elkövettek a szervezés során, és
amiket majd ő el fog kerülni.
Hallgattam egy darabig, de azt már megtanultam, hogy
kérdéseket nem okos dolog feltenni a Z
generáció tajainak – így az időt
mélázással töltöttem. Emlékeztm a
saját esküvőnkre. Mindent édesanyám
szervezett, és a nyári szünet miatt a
Továbbképző Intézet épülete adott
volt, konyha és konyhás lányok és a
jövendő férjemnek volt egy szakács és egy
cukrász testvére – megvoltak a feltételek.
Anyukám azt mondta:
– Döntsetek a zenével kapcsolatban, tőlem lehet
Mahler is, a jó vacsorával azt is elviselik a
vendégek, ha Ti így akarjátok.
Ebben a mondatban némi fenyegetést
éreztünk. A Műcsarnokba készülve
sétáltunk, és aggódva
beszélgettünk a megoldhatatlannak vélt
feladatunkról, amikor majdnem a Fasori gimnáziummal
szemben az egyik villa kapuja mellett ezt olvastuk:
Népzenészek Háza. Egymásra
néztünk és átmentünk a kerten, a
ház ajtaja nyitva volt. Egy tágas előtérbe
jutottunk. A napfényről egy ablaktalan térbe jutva alig
láttunk valamit, amikor egy hang megkérdezte, hogy mit
keresünk itt. A hang felé fordulva egy idős férfit
láttunk elég laza öltözékben. Elmondtuk,
hogy esküvői zene ügyében érdeklődnénk.
– Miért – kérdezte – , maguk
házasodnak? – Bizonytalanul válaszoltunk, egy
két héttel későbbi időpontot megadva. A
férfi közölte: – Mi most jöttünk haza
egy hároméves turnéról, pihenésnek
elvállaljuk. – Kétségbe voltunk esve: ugyan
ki ez, mennyit fog kérni hároméves turné
után, és most egyáltalán mi lesz? A
férfi látta, hogy szerencsétlenül és
ijedten állunk tovább, és elnevette magát.
– Na, pontosan mikor és hová kell menni? –
Soroltuk. Kérdeztem, hogy nem írja fel, uram? Minek?
– kérdezett vissza. – Jobb helyen van az
információ a fejemben, mert papírokat el szoktam
veszíteni. – Kérdeztem félénken az
árat, nevetett, és azt mondta, hogy majd a
végén kiderül, de ki tudják fizetni –
az biztos. Ő vetett véget a beszélgetésnek, mivel
közölte, hogy akkor két hét múlva
találkozunk. Én még egy bátortalan
kérdéssel próbálkoztam, hogy valahogyan
megnyugtatóvá próbáljam tenni ezt az
ígéretet. – Tudja, hogy hol van az Ida utca?
– Persze – közölte –, a Vakok
Intézete mögött.
Elköszöntünk, és aggódva mentünk
az utunkra, de megbeszéltünk, hogy otthon biztos
hírt csinálunk a történetből. Egészen
az esküvőig aggódtunk. – Most mi lesz? –
kérdeztük egymástól.
Délután 5 után kezdett gyülekezni a
társaság, többen jöttek
szállodákból, mert a szomszédos
országokból biztonságosan és
kényelmesen akartak érkezni. A vidékiek is, ki az
állomásokról taxival jött, ki a saját
kocsijával. Tősgyökeres kispestiek, Attila családja,
átszállással, már vidáman,
villamossal érkeztek, négy kamaszkorú
leánnyal, feleségekkel és a jövendőbeli
anyósommal. 7 órára volt hirdetve a vacsora,
és akkor rohant egy konyhás kislány, hogy nagy
fekete autók érkeztek. Anyukám rohant a
bejárathoz és majdnem elájult, ugyanis ő
már hallotta ezt a zenekart, a világhírű
Járóka Sándorék voltak. A
berendezést több fiatal ember cipelte gondosan.
Innentől kezdve az anyukámnál, de az egész
vendégseregnél az, hogy a mi esküvőnkön vannak,
háttérbe szorult, a lényeg a zenekar volt. A
zenekar tagjai remekül érezték magukat, mert
anyukám mint vidéki nagyasszony tudott velük
bánni, etette, itatta, kávéztatta őket,
keresztnevükön szólította, majd csomagolt a
családnak. Ők jókat nevettek, de mondták, hogy
mindenkinek elmesélik, hogy itthon minden a régi.
(Nagymamám is mindig csomagolt a
cigányzenészek családjának, és bort
küldött valamelyik férfitagnak, aki éppen
otthon maradt.)
Anyukám egyszer a fülembe súgta:
– Hogy nektek mekkora mákotok van! De maradjon is ez
így egész életetekben.
*
