Nem sokkal napkelte után,
tavasztól-őszig minden reggel melegítőt húzva
magára csendesen kiosont a kisházból. –
Jó reggelt! – köszönt a reggelnek és a
Napnak. A kamrában kéznél volt a bot s a
halkiemelő szák. Talán tíz méterre volt a
tó. Leballagott. Kicsit megállt a vízparton.
Arcára a belülről sugárzó derű festett
napkelte-akvarellt. Esténként ott hagyta a
napszítta csíkozású kempingszéket,
hiszen senki nem vitte el. Komótosan beletelepedett, a
horgászbotot rátámasztotta egy villás
ágra, aztán várta, hogy az erjedő kukoricaszemet
majd megkívánja egy ponty vagy egy keszeg arra
jártában. A tó is csendes volt ilyenkor, a
környék is, a néhány apró,
nyaralónak nevezett épület körül sem volt
még mozgás.
Ezek a reggelek olyan jóleső békével
töltötték el, hogy fel nem cserélte volna
semmivel. Nem is a halfogás volt a lényeg – sosem
bosszankodott azon, hogy nincs kapás –, hanem a reggeli,
korai csendes órák.
Nézte a nap emelkedő fényét,
vibrálását a víztükrön,
érezte, ahogy simogatta a hátát. Nézte a
számtalan apró bogár
éledését, mozgásukat a víz felett.
Belefeledkezett a nádszálak figyelésébe,
ahogy ringatta törzsüket a víz gyenge, vagy erősebb
mozgása. Ahogy derékszögbe hajolva fogadták,
tartották a kis csiripelő madarakat, akik mintha neki hoztak
volna üzenetet, vagy csak reggeli
köszöntésüket csicserélték volna
el. Gondolattalanul szemlélte a fűzfa hosszú,
vékony ágainak lengedezését,
nyújtózkodását, reggeli
tánc-tornáját. Egész lénye befogadta
a természet bizsergését.
Elmosolyodott, megszokottan megsimogatta Miska macska fejét,
amikor az is leült mellé, mint aki drukkol neki, hogy
akadjon egy reggelire való hal az ő számára is.
Néha percekre mindketten elbóbiskoltak. Ilyenkor egy
álom-pillanat folytatódott, vagy elkezdődött,
aztán billent a feje, s felébredt. Kicsivel később
jöttek a szomszédok megfuttatni a kutyusokat, akik egy
tiszteletkörre odaszaladtak az öreg lábához, s
vidáman szimatolva tovább is szaladtak.
Itt a tóparton minden reggel kisimult az öreg arca.
Szája szélére ült a mosoly, s csak
szemlélte, ami eléje tárult. Egy évtizede
nem kívánta már meg a cigarettát. Ez a
békés csend, tavaszillataival, nyári meleg
reggeleivel, őszi köd-uszályával,
átölelő, ringató nyugalmával adta idős
korának minden örömét. Elégedett
volt az életével, nem kínozta már sok
évtized keserve, gondja, harca, nem kínozta semmi
hiányérzet, csalódottság, többre
vágyás.
A nap felemelkedett, a víz csendes csobbanással
diktálta a ritmust, a madarak mind zenéltek valamilyen
hangszeren, a fák meséket susogtak a feje felett!
Ennél többre nem vágyott. Belefeledkezett az
ég kékségébe,
színességébe, a felhők vonulásának
szemlélésébe.
Nem tudta, mi az, hogy meditáció. Talán nem is
igen hallott róla. Így azt sem igen tudta, hogy ő minden
reggel meditál. Meditál két-három
órát, amikor azonosul a természet
rezdüléseivel, eggyé olvad az ébredő
világ minden élő és élettelen
lényével.
Talán nem tudatosult benne, hogy egy kiadós,
elmélkedős meditáción van túl, amikor
visszaindul a kisházhoz, hogy megreggelizze az
elkészült szalonnás, hagymás
tojásrántottát a szőlőlugas alatti
kecskelábú asztalnál. A szíve, az
érzékei voltak, akik mindezt tudták!
♣ ♣
♣
