Nem tudom felidézni, melyik pillanat sodrában
tört elő ez az emlék.
Az asztalnál ültem, almát
rágcsálva. Hallgattam férjem nyugodt
szuszogását a másik szobából.
Egyszerre saját hangom zökkentett ki a gondolatok
nélküli délutánból: – Dobd ki
őtet! – Aztán a szobán
áthullámzó kacagás. Nagyapám a
jégvirágos ablak felé hintáztatott,
és azt kérdezgette, hogy kidobjon-e. Kopasz kis
fejét az enyémhez döntötte, én meg
dohányszagú mellényébe igyekeztem
elbújni. Dehogy akartam a fehéren csillogó
hóban megfürödni! A karjában szerettem lenni,
és kacagni, kacagni.
Hogy szerettem ottlétem minden pillanatát!
Nemsokára következett a Karácsony.
Mamukám sütötte a kalácsokat, kenyereket a
kemencében, míg Nagyapám velem játszott.
Eszembe sem jutott, hol van Anyám, Apám. Tudtam,
hogy egyszer csak ott teremnek, mint mesebeli hősök, akik
hosszú útra indultak, aztán visszatérnek
arannyal-ezüsttel teli zsákkal. Karácsonyra ott
lesznek. Nem sírtam soha, amikor elmentek. Kicsi voltam, de
valamilyen velem született belső érzék tudatta, hogy
a legjobb helyen vagyok, itt bajom nem eshet.
Már a feledés sűrű fátyla fedi, mikor tudtam
meg az igazat. 18 éves lehettem. Beszélgetés
közben óvatosan megkérdeztem Anyámtól,
miért voltam olyan sokat Nagyszüleimmel annak idején.
Nem volt szemrehányás a kérdésben.
Életem meghatározó alapkövei lettek ezek az
évek, 10 hónapos koromtól 3 és fél
éves koromig. A legszebbek, amelyek minden vészen
átsegítettek, megtartottak.
– Tudod, ők neveltek. Mi a pesti albérletbe nem
vihettünk. Dolgoztunk, hogy otthonunk legyen. De mentünk,
vittük a pakkot, amikor lehetett. Ugye, emlékszel?
Igen, emlékeztem. A mindent átölelő, soha
véget nem érő Szeretetre, amelyben életem első
éveit töltöttem.
Néztem Anyám lehajtott fejét. Nem
értettem, miért csak most mondja el. Talán azt
gondolta, majd kevésbé fogom szeretni Őket, mert
„otthagytak”.
Átöleltem Anyámat. 18 évesen felfogtam,
mit érezhettek nap mint nap, nélkülem.
Már minden szereplő elhagyta földi útját. A
végtelen létben, csillagok között,
angyalszárnyakon suhanva mosolyognak a
„készülőkre”.
Én itt, a váratlanul feltörő emlékek
szívet szorító, melengető, majd egyszer
szétbomló igaz valóságában
élem jól-rosszul, de a Szeretet
ölelését most is érezve, életem.
*
