Őszre fordult az idő, az elsárgult faleveleket felkavarta a
szél, szálltak az út mentén, majd ernyedten
lehulltak a porba. Csípős hideg volt, az emberek sietve,
fázósan húzták össze
kabátjukat, még a gallért is
felhajtották…
A nap néha-néha kibújt a felhők mögül s
erőtlenül sütött, de ez a fáradt napsugár
már nem melegített. Az út mentén egy idős
néni szedegette zsákokba a faleveleket, majd
beállt a busz a megállóba. Sok ember
özönlött ki az ajtaján, s a
szélrózsa minden irányába sietve
eltûntek.
Alkonyodott.
Gyéren világítottak az ostornyeles
lámpák, talán ők is fáztak.
A buszmegállóban felfigyeltem egy sovány,
vörösszőrű, középtermetű kutyára.
Éppen bevásárlásból siettem
hazafelé, odaléptem hozzá.
– Hát te, szegény, itt hagytak? –
kérdeztem.
Nézett rám, közelebb próbáltam
hozzá lépni, de morogni kezdett.
Nem ismer, gyanakvó – gondoltam –, tartja a tisztes
távolságot, igaza van… Hirtelen ötlettel
benyúltam a szatyromba, és kivettem egy
felvágottas csomagot, kibontottam, és
néhány szeletet összecsipkedtem, majd
óvatosan a kutyus elé dobtam.
Mohón enni kezdett.
Egy szempillantás alatt felfalta, s nézett rám,
nem csóválta a farkát, nem kéregetett,
inkább mohó pillantásokat vetett rám, majd
a szatyromra.
– Szegénykém, hol van a gazdid? –
kérdeztem. – Éhes vagy? Hát persze, hogy
éhes vagy – válaszoltam a saját
kérdésemre, és megetettem vele az összes
felvágottat.
Mikor látta, hogy nincs több, szépen hátat
fordított, és nézte tovább az utat.
Az autók gyors egymásutánban suhantak el, mikor
lassítani kezdett a busz, a kutya
felélénkült, és minden
idegszálát megfeszítve várt. A
leszálló utasokat figyelte, szimatolta, majd
csalódottan ismét visszaült.
Egy ismerősöm is volt az utasok között, akivel
üdvözöltük egymást, és mondtam, hogy
itt ez a szegény jószág, nem ismeri?
– Dehogynem, már két hete mindennap itt van,
várja a gazdáját.
– Tudja, ki a gazdája?
– Igen – válaszolt ismerősöm – ,
Józsi bácsi, a második szomszédom.
– És miért nem viszi haza?
– Sajnos kórházban van, a mellettem lakó
szomszéd gondoskodna Vörösről, de az nem tűr meg
senkit maga körül, morog, csak a gazdáját
akarja. Mikor bement a kivizsgálásra nagy
táskával Józsi bácsi, akkor
kikísérte. Az öreg csak későn vette
észre a buszról, zavarta, hogy menjen haza, de
Vörös nem volt hajlandó. Nem tudta, hogy benn
tartják a kórházban, így hát
szegény állat azóta itt várja. Minden buszt
megszimatol, s kitartóan várakozik, várja haza a
gazdáját.
– Nem kellene tennünk valamit? – kérdeztem
tanácstalanul. – Itt mégsem maradhat,
elütheti valami, és teljesen lesoványodik, ha nem
kap rendesen enni-inni.
– Igen, én is mondtam a szomszédnak, de azt mondta,
hogy nem bír vele.
Elköszöntem ismerősömtől, de nagyon rossz
érzés volt ott hagynom a kutyát. Közben
teljesen beesteledett, a szél felerősödött,
leszállt a köd is, az úttest párás
volt… Eszembe jutott, amit gyerekkoromban Édesapám
mondott, mikor bejött a jószágetetésből.
Megborzongott, összedörzsölte fázósan a
tenyerét, és azt mondta:
– Olyan cudar idő van odakinn, gyerekeim, hogy még a
kutyámat sem engedném ki szívesen…
Szegény Vörös, a hideg kövön a
buszmegállóban éjszakázik… –
gondoltam.
Este a jó meleg lakásban, családi körben
vacsoráztunk, de nem tudtam kiverni a kutyát a fejemből.
Szóba is hoztam a családomnak, hogy milyen kalandom volt
késő délután a buszmegállóban.
Mindenki állatbarát nálunk, s azonnal
indítványozták, hogy menjünk el a
kutyáért.
– Nem úgy van az – mondtam –, nem enged senkit
közel magához.
– Akkor is tennünk kellene valamit – válaszolta
a párom.
– Rendben, de mit? – kérdeztem.
– Mondjuk, vigyünk neki pokrócot, egy tálat
és vizet, no meg valami élelmet.
Paprikás krumplit főztem kolbásszal, nagyon jó
íze volt, gondoltam, Vörös biztos örülne
neki. Nosza, pakolni kezdtem egy edénybe, és egy
üveg vízzel, meg vizes tálkával, két
rosszabb pokróccal felszerelkezve a fiammal meglátogattuk
a buszmegállóban Vöröst.
Mikor megszólítottam, felemelte a fejét, és
rám nézett. Bánatos nagy meleg barna tekintete
láttán, majd megszakadt a szívem… Kedvesen
beszéltem hozzá, most már nem morgott rám,
finoman megágyaztunk fiammal egy szélvédett helyen
neki, leraktuk a tálkát a vízzel, majd a
paprikás krumplit is, és néhány
lépést távolodtunk. Vörös
gyanakvóan nézett először minket, majd a
tálkát, aztán a nyála csorgott az
ínycsiklandó illatra. Nem bírta tovább,
mohón nekilátott, s felfalta az egész
tálkányi ételt, majd inni kezdett. Lassan,
óvatosan megengedte simogatni magát, majd megmutattam
neki a pokrócot, hogy oda feküdjön, ne a hideg kőre.
Megértette.
Elköszöntünk tőle, hazafelé egy kicsivel jobban
éreztem magam.
Legalább evett-ivott, és nem fagy meg – gondoltam.
– Holnap is eljövünk – mondta a fiam –,
hozunk neki kaját.
– Jó! – válaszoltam örömmel.
Néhány napig minden nap így ment, menetrend
szerint várta a buszt, mi pedig menetrend szerint vittük az
élelmet, vizet neki.
Egyik nap estefelé éppen Vöröshöz
igyekeztünk, amikor hangos ugatást, csaholást,
örömmámort láttunk a kutyán, el sem
tudtuk képzelni, mi lehet, de sietősre vettük
lépteinket.
Hát lássatok csodát, Józsi bácsi
kászálódott le a buszról,
hazaengedték a kórházból a
kivizsgálásról.
Vörös azonnal észrevette őt, és ő is a
barátját, azt az örömet leírni sem
tudom. A bácsi nem tudott a kutyától szabadulni,
majd föllökte örömében, Józsi
bácsinak egy könnycsepp jelent meg a szemében.
– Hát ennyire vártál? –
kérdezte. – Te vagy a legjobb és
leghűségesebb barátom! – mondta neki,
Vörös értette, és nyalogatni kezdte a
bácsi fáradt ráncos kezét.
– Most már minden rendben lesz – mondta Józsi
bácsi. – Gyere, Vörös, hazamegyünk…
Mi könnyezve néztük ezt a megható,
szívszorító jelenetet, nem avatkoztunk bele
kettejük bensőséges találkozásába.
Vörös nemhiába várt, érezte, hogy ott
kell lennie, mikor gazdája hazatér.
Boldog örömmel mentünk mi is haza, aznap nagyon
békés szép esténk volt.
♣ ♣
♣
