Isten elfáradt megsegíteni?!
Nem lenne velem semmi célja már?!
Oly nyugtalan a szív, a lélek,
Csapong, mint szárnyatört madár.
Bolyong az ember, célját veszítve,
Nem kell teremtõ csend, gyógyító magány,
Ámde így ölelni át az egész világot,
Mely csápjaival fojtogat,
Felforgatja a magyarságot,
Kiolt apró szeretetlángokat.
Mindent elolt a hatalmi harc tüze,
Kialszik az otthon fészekmelege.
A világ ígér álságos megoldást,
Felszínre hoz talmi célokat;
Avagy felöltve Krisztus-palástot,
Hinteni kétes, hazug szavakat,
Megtévesztve mindeneket, netán
Ez a feladat?! Félreértve,
Ami oltalom és béke.
Beleborzong õrzõangyalom!

Soha! – ne szórjam szét az igazgyöngyöket,
Nem terítek hatalmak elé így szõnyeget,
Számonkérnének õsi véreim,
Meginognak tartópilléreim.
Népem?! Hazám?!
Házam?! Anyám?!
Értük mindenkor felelõs vagyok,
Hiszem – építek, ha versemmel harcolok.

Nem is akarják sokan hallani most szavam,
Hiába kiáltok egyre hasztalan,
Most még visszahullanak a szavak…
Egykor talán történelmet mondanak…!

2006