Két éve, 2022-ben vehettük kézbe Tornai Xénia első
verseskötetét, amely A
Mindenség húrjai címmel jelent meg a
Rím Kiadó gondozásában. S máris
megszületett a második kötet, a még
talányosabb Ideát
címet választva a benne lévő 70 versnek. A
kötetet ezúttal a Cédrus
Művészeti Alapítvány adta ki Zsigmond István pasztell
tónusokban pompázó akvarelljével a
könyv borítóján. A kötet
előszavát Baranyi Ferenc
írta, aki rendhagyó módon
barátjának, szövetségesének tekinti a
versek íróját, ami több, mintha egyszerűen
költőtársának nevezné, és aki
„két éve ‘tagja’ már”
Baranyi személyes kánonjának.
A 70 költemény itt is öt ciklusra oszlik, mint az
első kötetben, így jelölve meg az egyes versek
témájának összetartozását,
illetve elkülönülésüket, bizonyos csoportba
rendeződés lehetőségét nyújtva. A
kötet címadó verse (Ideát) az egyik
legvilágosabban megfogalmazott vallomás az
„ideátnak”, vagyis a földi létnek
megpróbáltatásairól,
buktatóiról, aminél „boldogabb
világot” a vers szerzője mégsem ismer.
Tornai Xénia költeményei
különböző forrásokból
táplálkoznak, annak csak egyik eleme a spontánul
kitörő érzés, amelyet választékosan,
érzékletesen fogalmaz meg olvasója
számára, ám legalább ilyen
mértékű az intellektuális háttér, a
filozófia alapos ismerete és nem utolsó sorban a
hálából írt versek a családtagoknak,
költőtársaknak (Két verset ír Baranyi
Ferenchez, egyet mesteréhez, Horváth Ferenchez).
Még tágíthatjuk a merítés
körét a Villon iránti tiszteletével,
több verse is idézi a villoni balladák
sajátos formáját ajánlással a
végén (Vali anyó balladája; Ballada a
férfiakról). Jelentősek a bibliai, mitológiai
hivatkozások (Ádám és Éva; Philemon
és Baucis), a költőelődök ihlette versek (Francesca
szerenádja; Tatjána kócosan; Miért?; A
végén) és a zene igézetében fogant
költemények (Meditáció; Valcer). Csak
találgatni lehet, hogy a Badacsony szőlősei által
ihletett szonettnek spontánul jutott A napfény íze
cím, vagy a Szabó István által rendezett
monstre film címét kölcsönözte
hozzá a szerző.
S mindezek a reminiszcenciák nem vágtató
szabadversekben mutatkoznak meg, hanem legtöbbje kötött
szótagszámú klasz-szikus versformában,
hexameterekben, néhol jellegzetes anapesztusokban vagy jambikus
lejtésű tízes, tizenkettes sorokból
álló négysoros versszakokban. Emellett
találunk képverseket (Madártetem;
Gyertyaláng; A kő magánya) és
játékos módon szerkesztett formai
bravúrverseket is. Ilyenek az azonos szókezdő betűvel
írt Szomoróda; a tölcsért
formázó Üvöltés és a csupa
egytagú szavakból álló gyászvers
Berkes József halálára: A pillanat fénytörése.
De hogyan is állnak össze a kötet
költeményei egységes egésszé, hogyan
adják a versek egymásnak a stafétabotot? Ha
ezt megfejtjük, alkotójuk műhelytitkaiba pillanthatunk be,
ellesve költői dilemmáit, kitartó
érzéseit, visszatérő gondolatait. A kötet
öt ciklusa ad némi magyarázatot minderre, hiszen az
első tematikája az IDŐ körül forog. Keresi mind az
eltűnt időnek, mind a jelennek és a jövőnek (múlt,
most, majd névvel szerepeltetve Az Idő lovai c.
költeményben) elkötelezett igaz szerelmet,
próbálja megfogni a megfoghatatlant (Eltűnőben), vagy a
végtelenbe kitolni a reggeli ébredés
vízióvá növesztett perceit, de sejteti a
földi világba születés euforikus
érzését, ahogy tragikumának
megélését is (Ébredés).
A második ciklus A
Múzsák tánca címet viseli, ahol a
címadó vers a kilenc ókori múzsát
mutatja be mint ihlető alkotótársakat. S itt kapnak
helyet a szerző ars poeticáját tartalmazó
költemények (A pesti bárd; Poétalélek;
A király védelmében), büszkén hirdetve
a klasszikus verselés ma is létező
időszerűségét, az el nem kötelezettség
parancsát, a visszhangtalanság fájdalmát,
sőt az ürességtől való félelmet, amikor
kimondhatatlan valami (Elnémult szavak).
A Botladozva ciklus az
„ideáti” miértekre keresi a választ,
köznapi fájdalmak, a bűnbeesés ordító
szégyene vagy a kudarcok elviselhetetlensége kiált
a versek sorai közül. (Tévedés; Miért?;
Van az a szégyen; A lét peremén). A
Mindenség szerelme negyedik ciklusa szinte teljes
egészében a megélt élet szép
pillanatait őrzi, és a földi
szépségekért való hála, a sorssal
való megbékélés, az embertársak
felé nyújtott szeretet, törődés
igenlése hatja át (Gyermeki áldás; Himnusz
nyáridőben; Bájoló; Anyavágy). A befejező Beavatás ciklust
egyértelműen a filozófia uralja, kezdve a
reinkarnáció felmutatásával
(Beavatás), majd néhány filozófusra
fókuszál (Platónt meghaladni; Filozófusok
csendje), a Bacchus és a tao-ban pedig a kínai Lao-ce
intelmeivel találkozhatunk. Végül elvisz
bennünket egy már-már földön
kívüli éteri létbe, hogy
kétségbeejtő evilági
problémáinkból mi is egy elképzelt
világba menekülhessünk, mondjuk a Gulácsy Lajos
festőművész által teremtett világhoz
hasonlóba (Na’Conxypanban hull a hó).
A kötet böngészése közben
felfigyelünk arra a jelenségre, hogy Tornai Xénia
minden vers után feltünteti a keletkezés
dátumát, odaírva az évet, hónapot,
napot, néha a napszakot is. A költemények 2021
vége és 2024 első hónapjai között
keletkeztek egymástól függetlenül, és
csak a nyomdába kerülés előtti időszakban
„rakta sorrendbe” őket szerzőjük saját
tematikája szerint, mégis olyan az egész, mintha
megírásuk közben már meglett volna a ciklusok
koncepciója. Pedig mindez csak a szerkesztés
bravúrja, költői tudatosság, hit a versek
mágikus erejében, abban, hogy minden mindennel
összefügg.
Hogy az olvasó a kötet rejtett
szépségeiben, választékos
nyelvezetében elmerüljön, többször is
át kell olvasnia a kötetet, újra és
újra meg kell merítkeznie a klasszikus verslábak
zenéjében, és hagyni, hogy a sokszor archaikus
vagy hapax legomenon („egyszer olvasott”)
kifejezések (nyí; hangicsál; eidosz; önbűn;
szívszilánkom; szikra-szítva) többszöri
olvasásra elérjék agyának receptorait.
Másrészt, hogy felfogja e költészet
mélységeit, nem szokványos
építkezését.
Többször átolvasva a kötetet, azt
hihetnénk, hogy alaposan megismertük a versek
szerzőjét, mindent tudunk róla, mintha legbensőbb titkait
is elárulná a sorok között. Felnőtt
fiához több költemény is szól,
férjének, édesanyjának is szán
egy-egy hálaverset, de sokkal több a saját belső
énjét kivetítő őszinte tárulkozás.
Végül úgy érezzük, ha be is
léphettünk egy rövid időre Tornai Xénia
aurájába, ő közben mégis megőrizte
egyéniségének szelíd báját,
titokzatosságát, ami még további
vallomásokra, újabb költői versformák
létrehozására fogja sarkallni
érzésem szerint.
(Tornai Xénia: Ideát.
Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest,
2024. 141 p.)
*
