Frappániába úgy jutottam el, hogy az
utazási irodában a jól ismert szervezővel
beszélgetve említettem: szeretnék olyan helyre
utazni, ami más, mint azok, amiket láttam a munkám
során és nyugdíjazásom után, a
szervezett utakon. Ekkor ő említette a messze fekvő
Frappániát, és idézte az egyik utasuk
mondatát: „Frappánia az a hely, ahol nem
nézelődni kell, hanem gondolkozni”. Ó – ez a
hely nekem való!
Megérkezve Frappániába, a
repülőtéren egy mosolygós csinos fiatal hölgy
várt, bemutatkozott, és közölte, hogy a
csomagjaim már úton vannak a szállodába,
és kérdezte, hogy autóval,
mozgójárdával, vagy gyalog szeretnék menni
a szállodáig, ami kb. 500 méterre van.
Sétálva a szállodáig
beszélgettünk, és kiderült, hogy Lolitta 32
éves, és még nem dolgozik, nem beteg, hanem
gyerekei vannak és készül a munkára, tanul.
Máris volt min gondolkodni. Miből él Lolitta a
gyerekeivel együtt? És a férje?
Elsétáltunk egy játszótér
mellett, Lolitta kiabálta a férje nevét, és
ő és a két gyerek lelkesen integettek, az egyik a
játszótér
„meghódítandó” várának
tetején állt, a kisebbik ugrándozott egy
ugrálóban.
A szállodában a recepciós robot
közölte, hogy hol a szobám. Elköszöntem
Lolittától, szót fogadtam a robotnak, aki
javasolta, hogy a robot lakájtól fogadjam el a hideg
italt és egy zöldséges szendvicset. Kipihentem a
séta fáradalmait és nagyon kíváncsi
voltam a „javasolt” gondolkodás indokaira,
kiültem a park egy olyan padjára, amely a város
mozgalmas útjára nézett. A
mozgójárdán nagy volt a forgalom, gyerekek,
felnőttek siettek csomagokkal, de az úton is folyamatosan
haladtak az autók, gyalogolni nem láttam senkit. Alig
ültem a padon 10–15 perce, amikor egy elegáns, idős
úr leült mellém, bemutatkozott, és amit első
látásra meg lehet állapítani rólam,
rögtön el is mondta: – Maga átutazó,
ugye? Látszik, hogy érdeklődve figyeli az itteni
életet.
Megemlítettem Lolittát és azt, hogy nem
dolgozik és ezt nem értem, azért
bámészkodom itt ilyen figyelmesen, szeretném
megfejteni az okát.
Az idős úr elmagyarázta, hogy 45–50
évvel ezelőtt szembe kellett nézniük két
problémával, amelyek az egész országra
rátelepedve, mogorva világot hoztak. Az egyik
probléma az volt, hogy – régi szokás szerint
– nyugdíjazták a 65 év feletti embereket,
akiknek egy része depressziós lett (sőt öngyilkosok
is voltak), mert tele voltak még energiával,
alkotó vággyal, de már senkinek sem kellettek, a
családnak sem, mert a robotok már akkor kezdtek
elterjedni családi körökben is. A másik
probléma pedig az volt, hogy a fiatalok tanultak,
felkészültek a szakmájukra, a karrierjükre, nem
házasodtak, és nem születtek gyerekek. Ha
mégis megpróbálkoztak
gyerekvállalással, akkor egy rohanás lett az
életük.
– Sok tanácskozás és minden
ellenvélemény figyelembevételével
megalkottuk – mondta az úr – először
kísérleti jelleggel az új társadalmi
rendet, aminek természetesen alapvető jellemzője kellett, hogy
maradjon az egész világ politikai, gazdasági
életébe való illeszkedés. Így a
termelés, a gazdasági élet szervezetén nem
változtathattunk. Az első lépésként
visszaadták a 60 év felettiek
megbecsülését azzal, hogy szabályozták
a nyugdíjazást: mindenki akkor megy nyugdíjba,
amikor akar, és az orvosok, ha valakinél a
kifáradás jeleit tapasztalják, akkor javaslatot
tehetnek a nyugalomba vonulásra. A legnagyobb
változás a fiatalok életében
következett be. Nekik nem kell huszon év
környékén dolgozni, sőt nem lehet, majd a
tanulás és a gyermekeik felnevelése után,
kb. 35–40 éves korukban kezdenek dolgozni. Addig a
hiányukat a nem nyugdíjazott felnőttek
látják el a munkahelyeken. A középiskola
után a szakmaválasztás laza időszakában
mindenki tanul valahol, egyetemen, különböző
szakirányú iskolákban elméleti és
gyakorlati képzést kapnak. A tanulásuk fontos
része a nyelvtanulás és a kulturális
képzés – hiszen olyan szakembereket kell
képezni, akik bárhol ragyogóan
képviselhetik hazánkat – magyarázta a
beszélgetőtársam, észrevéve a
csodálkozást az arcomon. – Ki kell tűnniük
nyelvtudásukkal, intelligenciájukkal,
műveltségükkel. A képzéseken mindenkinek
kötelező részt venni – lógni nem lehet, erre
szabályokat dolgoztunk ki, pontozzák a tanulás
során elért eredményeket. A tanulás mellett
az idejüket a családalapítással és
gondozással kell tölteniük. Annyi pénzt
és szolgáltatás kapnak elsősorban a robotok
segítségével, amennyiből kellemesen
megélnek, és ami fontos, kapnak lakást, egy gyerek
esetén 2 szobásat, két gyerek esetén 3
szobásat stb. A költözéseket a robotok
szervezik és bonyolítják. Sokat kell foglalkozni a
gyerekeikkel, játszanak, tanulnak velük és
gondoskodnak, személyiségüknek megfelelően, a
fejlődésükről, sportolnak, vagy festegetnek, vagy rovarokat
gyűjtenek stb. A szülők és a babuskák
kapcsolatát nem kell szabályozni – ezt –
évszázados tapasztalat szerint – a babák
maguk intézik, született képességükkel
pici ujjuk köré csavarják a felnőtteket, még
a nagyapákat is. Éppen azért jöttem a parkba
– folytatta –, hogy a játszótéren majd
találkozzam Péterrel, aki olyan istenien tudja
kiabálni: nagyapa! A legfontosabb, hogy mind a két
szülő jelen legyen a gyerekek életében 10–15
éves korukig, és a szülők ne rombolódjanak
le, mikorra a gyerekek egyetemre kerülnek.
A családi élet során is lehet pontokat
gyűjteni. Ezek a pontok sokat számítanak akkor, amikor a
munkahelyükön megkapják a nekik járó
feladatot. Azt mutatják a statisztikák, de mi magunk is
tapasztaljuk, hogy megváltozott az emberek hangulata, egyre
több gyerek születik, és nincs annál jobb
érzés, mintha magunk mellett látjuk azokat, akik
folytatják az elért eredményeinket.
Valóban úgy éreztem, sok napra való
gondolkodáshoz kaptam témát. Beszélgető
társam mondta, hogy ő dolgozott mint kutató a rendszer
kialakításában, ami persze nem
tökéletes, de már nem ő foglalkozik a
javításokkal, hanem azok, akik már ebben a
rendszerben nevelkedtek, ők tudják, hogy hogyan lehetne ezt
még eredményesebbé tenni mindenki, de
különösen hazájuk érdekében.
*
